Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-02 / 14. szám

sipok, s Isten tudja hány család falai közt hangzanak még a matakertben is! . . . De mint az árnyék nő, midőn az est közelget : úgy nőtt a setétség munkája is, mely Kornya uram kibeszéihetlenül ravasz vezetése alatt csodás módon vetette mérlegbe utolsó erejét és a hozzá legkonokabbul ragaszkodott hat család tagjait annyira behálózta, hogy ezek a szerencsétlen vakok tíz és husz krajcárjával fizették az éjjeli titkos összejövetelek belépti diját s imájukat is már letérdelve végezték. S midőn mind ezek felett elgondolkodtam, keservesen kellett meggyőződnöm, hogy Kornya gonoszságát, teljesen ellensúlyozni, szelidséggel és érvekkel nem lehet. A tolvaj és az orgazda viszonya fejlődött ki Kornya és behálózott emberei között, mely viszony útját vágta minden sikernek. A bölcs is azt mondja : „Ha az emberekegyszer belenyugodtak a helytelen nézetekbe, s ezeket elméjükbe mint helyes útmutatásokat befogadtak, akkor az ilyen emberrel okosan beszélni ép oly lehetetlen, mint olvashatóan irni oly papirra, mely már teli van firkáivá.8 Ez volt az állapot a már emiitett hat családban. De hát hogy is ne, mikor a magukszőru hamis atyafi rátette újját a bibliára, és így szólt, a világ szemei elől elvonult titkolódás fülbe sugó bizalmával: nézzék barátaim ! itt van megirva : »Hogy ha a Lévi nemzetségéből való papság által volt a tökéletesség: mi szükség volt azutan mondani, hogy más pap támadna Melkisédeknek rendi szerint és nem Áron papnak rendi szerint ? Minekutána azért e papság elváltozott, szükség, hogy a törvénynek is valtozása legyen. Mert az előbbi parancsolat eltöröltetik, mivel hogy erőtlen és haszontalan.« Zsid. 7. 11. 12. 18. Ki nem látná át, hogy a más pap az ő szajaban mit jelent. Majd a 95 ik zsoltárból olvas, és azt mondja: „Hajtsuk meg térdeinket a mi Istenünk előtt I« Es előadja szenteskedő képpel, hogy — meg vannak irva mind ezek ; de az »országos4

egyházak papjai nem fogadnak szót, és nem akarják meghajtani térdeiket a mi Istenünk előtt. Pedig hat mikor a „Szent Isten noha veled« éneket mondjak : nem igy van-e abban is : mi is térdet hajtank ? Mindezekhez pedig hozzá teszi: „barátim ne nekem higyjenelc, hanem a bibliának. Ez mondja meg, hogy kinek van igaza, nem pedig a haszontalan bölcselkedések, az Írásnak csűrés e-csavarása. * Szóval a céljaira alkalmas versek szálaiból fonja a hálót, s a megfogott halat, a betühit ketrecébe zárja. Es ezen operatiót mindaddig folytatja, mig a prot. felfcgás és a bibliai betűhit közötti ellentétet minden izében fel nem mutatja. A bibliával rontja meg tehát az evargyeliom szolgái hitelét, s ez uton igazolja az együgyűek előtt, hogy a pap az — ördög trombitája. Csoda-e tehát, ha bizalmatlanokká válnak megtántoritott hiveink az egyházi szószék hangja iránt és azt többé nem kívánják hallani ? A Kornya tanitványai valóságos — betűragó szentek ! . . . Látva most már mind ezek után, hogy a hasonszevi elv és az evangyeliomi szelídség fel világosító és mentő művelete, a templomban igen ; de a fertőzött helyeken (habár Kornya megjelenése alkalmaból, én is megjelentem a szállástadó helyeken, s az előlem megugrott hamis atyafi lealarcozásara, a körülmények szerint, mindég elvégeztem dolgomat) csak részben vezetett a kivánt eredményhez, egy döntő csata terve felett kezdtem gondolkozni. Csak ez uton lehetett még némi reménységem ! És ez %st már valóságos hadüzenet volt, a rendkívüli idő népfelkelése. Két helyen kezdtük meg a tamadást, t. i. a templomban és Matakert mellett levő uj iskolában. Minden vasárnap dogmatizáltunk s a köznapi bibliamagyarázatokat is ugy intéztük, hogy a gyülekezet tiszta belátáshoz jusson a nazarénizmus evangyelium- és államellenes hóbortjai felett, s érezze minden hallgatónk, hogy az ily veszélyes tolakodás és áramlat ellen magának a gyülekezetnek is vannak kötelességei. A nevezett iskolában pedig, esti hat órakor tartottuk mindig az irásmagyarázást, házias modorban, s a futkározó hamis atyafiakat mindig a bibliával verve : »A baptisták, kik azok, mit hisznek stb.« cimű röpiratukat is, itt szedtem szét izekre ; itt ismertettem meg a »münszteri köztársaságot®, ennek őrjöngő vezéreit, és ezen eszeveszett mozgalom szomorú végét. Tiszttársam ritka komoly irányú derék segéde, tiszt. Szügyi Dániel káplán ur is (a ki több tekintetben nagy buzgalommal közreműködött) itt adta elő a nazarénizmus magyarországi történetét, kezdetétől egészen a jelen korig. És ezek a téli estéken tartott bibliai órák, oly hullámzásba hozták népünket , hogy a kettős tanterem zsúfolásig megtelt, s oly érdeklődés, lelki éhség és szomjúság mutatkozott, hogy tele volt néppel a folyosó, sőt még az ablakok környéke is. Midőn pedig hazafelé indultak az áhitatoskodás után, egy-egy itélö bíróvá vált minden hallgatónk, annyira, hogy a matakertiek helyzete már-már elviselhetetlenné változott. „Gyalázatos, vak, hitehagyott stb. stb.-nek elmondották szemtől-szembe őket, a kik varosunkat bepiszkolják, gyülekezetünket megmételyezik.« Es különösen megszólalt a méltó neheztelés szava, magában a Matakertben, melynek józan többsége rendkívül restellette, hogy éppen az ő városrészöket érte a gyalázat. De megérdemelték ; mert ők kezdték először egyházunk szertartásainak gúnyolását, s a toborzást ellenünk Kornya utasításai szerint. Tábor ellen tehát tábort kellett állítanunk. Mi pedig az előőrsi csatározásokat éber figyelemmel kisértük, számítással várva a döntő csata kedvező óráját, mely a harc ez időszakát be fogja fejezni. Meglehet, azt fogod mondani — tisztelt olvasóm ! o > o hogy a gyülekezet erkölcsi érzetének e felverése, talán végletekbe is mehetett volna. Másutt meg lehet; de nálunk nem. Tervünk és eljárásunk legkisebb részlete is a helyi körülmények psychologiáján nyugodott. Ezért irtam már cikksorozatom bevezetésében is, hogy „az ilynemű eljárás annyira egyéni, s a helyi körülmények is annyit a sajátságosak, hogy a mi egyéni és sajátságos, más egyén mas körülmények között, alig végezhetné óhajtott sikerrel.*