Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-02 / 14. szám

gokat olvasunk e lapok hasábjain. Majd a Duna, majd a Kőrös partjai mellől, majd Tiszántúlnak más vidékéről beszéli el egyik másik lelkész atyánkfia, hogy a futkosó prófétákkal szemben mily eljárást követtek, hogy késő estve felkeresték egyik másik hallgatójuknak néha talán a város szélén eső viskóit, s ott beszédbe ereszkedtek hol a prófétával, hol az ennek hallgatására összegyűlt jámbor férfiakkal, nőkkel, ott előttük idézték a sz. irás alkalomszerű szavait s ezeket magyarázták, azután beszéltek az egyházunkban fennálló törvényes rendről, szervezetről stb, S valóban oly érdekes s örvendetes olvasni ezeket a tudósításokat, s látni hogy az Úr jól felfegyverzett szolgái mily ügyesen harcolnak az igazság" két élű fegyvereivel a magukat és másokat ámitó próféták ellen, hogy fogják meg ezeket saját hálójukban, s hogy nyugtatják meg a már lépre menni készült egyszerű hallgatóknak némileg megzavart vallásos kedélyét, s hogy fűzik őket egyházunkhoz az eddigieknél erősebb köteleivel a vallásos hitnek, egyháziasságnak. Hanem hát lehet ilyesféléket tenni a mi népünknél r Hiszen azon vidéken, melyekről ezen tudósitások szólnak, nem németek, nem skótok laknak, hanem tősgyökeres magyarok, kunok s tán hajdúk. Hát nem veszi rossz néven a mi népünk, ha lelkésze saját hajlékaikban is, még ha későn estve is felkeresi őket, és ott beszél előttük a bibliából, beszél vallás-erkölcsi dolgokról: Nem sülyeszti ez a lelkészi tekintélyt ? Nem szolgáltat ez okot a gyanúra, hogy talán mellékes érdekekből tétetik ez a látogatás ? Általában, hol van az a sok érv, melyeket a gyakorlat emberei felszoktak hozni a hívek látogatása ellen ? En ezekből a tudósításokból úgy látom, hogy az a sok argumentum mind elenyészett; azon illető lelkészek tekintélyé éppen nem csökkent, sőt öregbedett, és híveik igen jó néven vették, hogy őket, már már a tévelygés ösvényére lépőket gondos lelkipásztoraik a helyes útra visszavezérelték. De hogy is ne r Hiszen éppen mi magyarok büszkén szoktuk emlegetni népünk természetes józan eszét, már pedig a józan okosság előtt csak tiszteletet s elismerést arathat az, ki hivatalának betöltésében lelkiismeretességgel fáradozik, ki önnön kényelmét s nyugalmát a mások érdekében feláldozza. Különben nem is új dolog ez a hazai prot. egyházunkban. Azok a jeltelen sírokban porladozó lelkész-ősök sokat tudnának a hívek látogatásáról s ennek áldásos voltáról beszélni. Hosszan tartott hazánkban az a szomorú emlékű korszak, a melyben híveinknek az egyháztól való eltántoritásán nem egykét gyarló képzettségű futkosó próféta fáradozott, hanem fáradoztak bíboros főpapok, tekintélyes s hatalmas plebánusok, hosszú és kurta kabátu jezsuiták, a kik, a hol nyilt erőszakot nem használhattak, felhasználtak ezerféle eszközt és alkalmat, felhasználták a vegyes házasoknál a katholikus házastársat, az árvaságra jutott prot. gyermekeknél ezek gyámoltalan helyzetét, a börtönbe vetetteknél s halálra Ítélteknél a szabadulás reményét, az iparosnál a céhrendszert, a városi polgároknál a helytartósági szabályokat, az okleveleseknél a hivatalokat, szegényeknél a pénzt, — és ha ezek dacára egyházunk szét nem züllött, egy jórészt köszönhető az olyasféle lelkipásztori hűségnek, az olyasféle sok oldalú s minden alkalmat megragadó lelkészi munkásságnak, a minőknek újabb zsengéivel a futkosó próféták ellen küzdő lelkésztársainknál találkozunk. S ha már az első lépés megvan téve, talán majd következik a második s harmadik is. Most még ezen erélyesebb lelkészi tevékenység csak ott mutatkozik, hol külön felekezetnek alapítása s így híveinknek eddigi egyházuktól való elszakitása céloztátik; de hiszem, hogy nem sokára a valláserkölcsi életnek más nemű mételye ellen is erélyesebb küzdelem indul meg. Hiszen utoljára is azok a nazarénusok és baptisták még nem a leggonoszabb fajta ellenségek. Mert ha tévesen magyarázzák is a sz. irást, de legalább magyarázzák s olvassák, s minden fonákságuk mellett is abból sok nemest is magyaráznak ki; hogy felnőtt korukban baptizáltatják magukat, hogy nem káromkodnak, hogy a gyilkolástól s így a fegyverforgatástól is iszonyodnak, még ezek nem oly i égbekiáltó bűnök, melyekhez hasonlók, sőt ezeknél még nagyobbak is ne rongálnák egyházunkat. Ezek, még ha több szerencsével profétáskodnának is, mint Kornya uram és társai, csak egy csekély százalékát ragadnák el híveinknek; ámde a másfajta próféták, a kiilömbfé'e bűnök, ledérségek apostolai hány magyar protestáns családot tesznek tönkre, hányat mételyeznek meg testileg és lelkileg ? Az a sok tivornya, és tékozlás, az egyre tovább ha-