Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-19 / 12. szám

szédsorozatban, kimutatván helyi viszonyainkból kiindulva, a nazarenizmus veszedelmes tévedéseit*) Róm. 13: 1—7 és Galat. 1 : 6— 10 versei alapjan. És e beszédek annyira hatottak, hogy a visszhang, mely keresztül zúgott utcainkon, páni félelemmel töltötte el a tévirányban szervezkedőket. Megrestellették a dolgot, szétugrottak, s a bűnös nyomokat az idő elseperte. Évek multak el a meghiusult mozgalom után, midőn egy előkelő német ev. családban a beteg anya hazakivánta vándorló fiát, a ki a fővárosból csakugyan meg is érkezett. De nem akarta átlépni az apai ház küszöbét, hanem elkezdett keservesen sirni. Erre a családban megdöbbent mindenki, s csaknem rémülésig fokozódott zavar állt elő. Nem tudták a dolgot mire vélni, azt hitték hogy a fiu megcsábult. Ez pedig nyíltan megmondotta, hogy neki mint hivő (baptista) keresztyénnek — nem az fáj, hogy anyja meghal, hanem az, hogy az ördög hatalmában fog meghalni. Próbálták észrehozni; de hasztalan volt minden. Kis idő múlva azonban, egész váratlanul a küszöbre térdelt, és imádkozott, melynek végeztével azt allitá, hogy a Krisztussal beszélt, a ki neki most már engedélyt adott a bemenetelre. . . . A színvallás, a rajongó magaviselet, a visio megjelentése közfigyelmet keltettek. Seregesen tódultak a csodaember bamúlására, különösen a nők, a kik már természeti hajlamaiknal fogva is inkább vannak hivatva az ily rendkiviiliségek felkeresésére. Az ifjú szent pedig megragadta a kedvező alkalmat, s megkezdődött a lélektoborzás. Szólt a templom ellen, a papok ellen, az úrvacsora ellen, s megtérésre hivta fel hallgatóit. E hívogató szó elhatott Kósné asszony füleibe is, a ki midőn megértette, hogy az a szent ember nem más, mint Eiler Adám a szabó legény, ki őt évekkel ezelőtt egy rosz posztóból készült ruhával megcsalta, azonnal a tett helyére sietett, és szemére lobbantotta álnokságát, sőt egyéb viselt dolgait is, a melyeket az egykor feslett életii ifjúról tudott. És e varatlan fellépés annyira demaskirozta a zavarba jött hittéritőt, hogy többek előtt azonnal hitelt veszített. Próbalta ugyan ő az elszakadt húrt összekötözgetni, de biz a többé nem adott olyan hangot, mint azelőtt. Igy lőn azután, hogy az e hő gyülekezet két részre oszlott t. i. hívőkre és hitetlenekre. És pro et contra előállt a vita, melyben a hitetlen eh győztek. . . Az ev. lelkész nt. Schultz Gerő ur pedig, magához hivatta a rajongót s körmönfont kérdései után, a melyekre „.a cérnaragó szent* felelni nem tudott, letiltotta a gyülekezetek tartásától, és a következő vasárnapon 1 alkalmi beszédben világosította fel a dolog mibenléte felől hiveit. A baptista tehát elment; de kijelentette, hogy nemsokára másik jön utána. *) A Margócsi barátom által szerkesztett »Prot. egyházi beszédtárban* is van ez alapigék szerint irott két hatalmas beszéd, melyeket ez alkalomból jó lélekkel ajánlhatok az érdekelt lelkésztársak figyelmébe. G. A jóslat teljesült! 1880-ban, dec. 18-án megérkezett*) Kornya Mihály uram, a nagy próféta, a ki mindjárt első este gyülekezetet is tartott a Matakertben s másnapra a második gyülekezet megtartását is meghirdette. S miután ez már magyarúl beszélt, s öltözete és egész magaviseletére nézve egészen olyan, mint akármely mas földmiyes ember, lett érdeklődés, forrongás, súgás-búgás, készülődés hét országra szóló. De am nem aludtak a józan kételkedők sem ! Esti hat órakor hozzám futottak és elmondottak, hogy mily népes gyülekezet sereglett össze Eiler András uram házánál, egy, furcsa ember* körül, a kit némely együgyűek valami prófétának tartanak. A mint meglepetésemből felocsúdtam, azonnal azt mondottam a káplán urnák: van-e kedve velem tartani? A két hírnököt pedig, megköszönve nagyjelentőségű fáradságukat, arra kértem, hogy vezessenek el a gyülekezetbe. Útközben betérünk Schultz lelkésztársamhoz is, azon szándékkal, hogy őt is felhívjam a velünk jövetelre. Es ő, miután Kornya éppen az ő hivei egyikénél volt, rövid gondolkodás után elhatározta csakugyan, hogy velünk fog tartani, s személyes jelenlétével törvényessé teszi bemenetelünket. Mielőtt azonban elindultunk volna, megállapítottuk sebtiben az eljárási irányelveket, melynek legfőbb ketteje az volt, hogy : a bibliával és a helyzet psychologiojából kiindulva intézzük az operatiót A szóvitellel pedig én lettem megbízva. Most, vagy soha, gondoltam magamban. Uram ! légy velünk, hogy áldás legyen törekvésünkön. . . . Egy előkelő ev. polgárnál volt a gyülekezet, a hol a város különböző részeiből, 90 — 100-ig lehettek egybegyűlve. De itt meg kell jegyeznem, hogy Eiler András uram nem azért hívta meg Kornyát az ő házához, mintha a nagy kiterjedésű Eiler család tagjai talán szükségét érezték volna, hogy épüljenek a „futkározó hamis atyafi* beszédéből; sőt ellenkezőleg látni akartak, hogy mit is tud hát tulajdonképen az a nagyhirü ember, a ki Pál apostolnak tartja magát, és a kiről az ő Budapesten megtántorodott ifjú rokonuk is Adam (kit már ismerünk) oly elragadtatással beszélt. És ők ennek kipuhatolására csakugyan hivatva is voltak. Hiszen éppen e házi gazda testvére, az a hitbuzgó Eiler Mihály, a ki a legközelebb mult évben felül áldozott 50 frton magyarazatos német bibliákra. Jó kezek közé került tehát Kornya, s nekünk is roppant előnyünkre szolgált, hogy a szent Írásban legjártasabb biblikus család tűzhelyénél talalkozhattunk a csodaemberrel. Most is tele volt az asztal, különféle régi és ujabb kiadású bibliákkal, a melyek arra mutattak határozottan, hogy itt Kornya — ha mi nem megyünk is — aligha ostrom*) 1879-ben renováltuk templomunkat s építettünk felül harmincezer forinton ; nagyon alkalmas volt tehát a talaj ismét a konkolyhintésre, miután sok volt az elégedetlenkedő' ember és a restantia. G.