Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

az ember lelkén, nagyon meglankasztja az mind a munka-, mind az életkedvet. Ez ideig még — Istennek hála — kevéssé bántottak az unalom gyötrelmei : jó óvszer ezek ellen a folytonos szellemi tevékenység és az andalító zene (jelesül : egy harmónium, egyetlen hű társam s vigasztalóm). Csak midőn egy hét törődései után a fárasztó vasárnapi munkának is végére értem, s kimerülten térek haza magános szobámba, és nincs többé kedvem sem sétahoz, sem társasághoz, sem semmihez, csak a háborítatlan pihenéshez, olyankor érzem a legfajdalmasabban, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, és hogy semmi sem pótolhatja a szerető nőt, ki gyöngéd kezével letörölni segítene homlokodról az izzadás nehéz csepjeit. Csendes merengésben, elégiacus hangulatban telik el a vasárnap est. Lelkem előtt megjelennek a multak édes és szomorú emlékei, föltűnnek a jövő kétes és biztató reményei; és bár testileg egyedül és elhagyatottan, de lelkileg „nem vagyok egyedül, mert az Atya velem vagyon.<( Csöndes fohászkodásom közben, ugy tetszik, mintha az ő szavát hallanám : „Ne félj, mert én veled vagyok.® S e hit, e tudat nem enged elcsüggedni, hisz számtalanszor tapasztaltam már életemben, hogy valóban „az Ur az én őriző pásztorom : azért semmiben meg nem fogyatkozom.« S e gondolatok közt lassankint lecsendesül a sziv háborgása, elhal a sóhaj, fölszáradnak a könnyek, s a felséges zene kisérő hangjai mellett fölzendül az esti zsolozsma ajkaimon, s megvigasztalódott kebellel énekelem : „Ha szivemet bánat járja, Szemem keserűség árja : Előtted való zokogásom, Titkon ajtómat behajtva, Es magánosan sóhajtva, Akkor is édes újulásom, Mert minden könyűvel, jajjal, Könnyebbül sorsom egy bajjal.(

< Lévai/ Lajos. Böngészet a *Prot. Egyh. és Isk. Lapok-«ból. Az anyakönyv ezési vitás kérdéshez. Azon kérdésre, hogy a törvényes férjü, de más férfival törvénytelenül együtt élő nőnek gyermeke törvényesnek vagy törvénytelennek irassék-e az anyakönyvben ? — egy történetkével felelek, megjegyezvén, hogy a mi ezen elbeszélésben név, az mind költött, a mi pedig tény, az mind valóságos tény, melyhez sem nem toldottam, sem belőle el nem vettem semmit.*) Gyülekezetemben — Halmoson — ez előtt 20 *) Ez elbeszélésforma cilck talán nem illik szorosan e becses lap keretébe. De mivel egy némileg érdekes életrajzot tartalmaz, s a vitás kérdés tisztába hozatalához figyelemre méltó adatokkal járul : jónak láttam mégis beküldeni. Kérem a nt. Szerkesztő' ur szíves elnézését. évvel egy ifjú gazdalegény nőül vett a szomszéd falvak egyikéből Völgyesről egy szép leányt — Takács Julist. Három évig boldogul éltek s ekkor már egy másfél éves fiuk is volt. Az ördög azonban hirtelen összekuszálta boldogságukat. A férj ugyanis, nevezzük őt Kis Istvánnak, egy napon szokatlan időben menvén haza a mezőről, a mint a szobába csendesen benyitott, feleségét egy legény karjai között találta. Ez a legény mint szabadságolt huszár grasszált itthon s a Talián országbeli asszonyok körül szerzett tudományát itthon is gyakorolni iparkodott. Most azonban keményen felsült a tudományával. Kis István láttára megugrott volna ő vitézül, ámde az ablakban vasrostély volt, az ajtót elállotta a férj, egyébb lyukat pedig elfelejtett hagyni az a franya kőmives. Odajarult tehát a komoran álló férjhez s rendkívül keserves képpel fejezte ki abbeli forró kívánságát, hogy nagyon szeretne kimenni. Sőt kísérletet is tett, hogy egy stratégiai fordulattal kívül tegye magát az ajtón. Az ellenfél azonban nagy hirtelenséggel mozgósított egy tekintélyes somfabotot, s ezzel ugy eltalálta nadrágolni a vitéz katona urat, hogy egy álló hónapig nem fogyott ki a különbnél különb daganatokból. Azok utan felkereste a férj az elrejtőzött aszszonyt, s épen nem a harag, hanem kimondhatlan fajdalom hangján igy szólt hozzá : „Az egész talu beszéli, de magam is észrevettem, hogy te engem nem szeretsz. Arra tehát nem méltatlak, hogy megverjelek, hanem egy óra alatt el kell hagynod a házat.® Ezzel kocsira rakta Takács Julist minden ingóbingóságaival, s még azon napon hazavitte Völgyesre özvegy édes anyjához. „Itt van a lánya. Legyenek boldogok „No hát jól van, boldog leszek, mondá dacosan Takács Julis, olyan boldog leszek, hogy kendnek a szive is megreped bele.* S fél év múlva a halmosi huszár — Csalai Sándor — együtt lakott Völgyesen Takács Julissal. Kis István haza érkezvén, fiát rábizta egy gyermektelen nőrokonára s azután elkezdett éldegélni magánosan, csendesen. A felső szomszéd asszony sütött, az alsó komám-asszony mosott számára, ő maga pedig megfőzögette kurta ebédjét. De biz az nem igen izlett. Hiába, az a féreg, mely a szívet rágja, bele mászik a leveses talba is, s Ízetlenné teszi, elrontja a legingerlőbb falatot is. Napról-napra búsabb, komorabb lesz. Eleinte abban keresett szórakozást, hogy elment a kis fiához, s míg más vígan fütyörészve szántott, ő a gyermek dadogását hallgatta órákon keresztül. De ezen egyetlen kedves időtöltését is abban kellett hagyni, a nőrokona jóhírére való tekintetből. Egyszer aztán elkezdett inni. Es ivott iszonyatosan. A Jakab zsidó dupla krétája alig győzte a munkát. Nappal aludt, éjjel dorbézolt, vagy nappal dorbézolt, éjjel aludt, egyéb változatosság életrendjében nem fordult elő. Egyetlen istene volt: a has, egyetlen szerelme volt: a bor, egyetlen boldogsága volt : a részegség. Nem csoda, hogy vagyona naponként nagy darabokban töredezett széjjel. Tehenét fejte a zsidó szolgálója, két lovát abrakolta a zsidó kocsisa, két szép