Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-02-06 / 6. szám

úgy távolabbi időben, hol a pozsonyi th. akadémia vagy céljának meg nem felel, vagy az egyetemes egyház józanul felfogott érdeke más intézkedést követel. Ha ennélfogva az utolsó szónak értelme ez egy részről, más részről pedig a Reischel hagyományhoz is, mint sajátjához szívósan ragaszkodik annyira, hogy azt pör tárgyává is tenni határozott akarata, ugy én a th. akadémiának Pozsonyban való felállítását ad calendas graecas elodázottnak tartom, s azt hiszem, hogy rosszabb útra van terelve a dolog, mint volt első stádiumában. Őszinték vagyunk ! ne vegye tehát a pozsonyi egyház rosz néven, ha az igazság és közügy érdekében nyiltan elmondtam véleményemet és elmondandom — ha kell — másszor is, küzdve nem helyi érdek, hanem a közügy és igazság győzelmeért. Czékus István, superintendens. TÁRCA. Mire van szükségünk ?*) Hogy a magyar prot. lelkészi kar egészében és nagyjában véve hivatásának magaslatán áll, hogy az, mint olyan, méltó büszkesége egyházunknak és hazánknak, azt senki kétségbe nem vonta és nem vonhatja, mert hiszen vaknak kellene lennie, hogy ne lássa annak fényes tulajdonait, érdemeit és számos erényeit tündökölni. A mi nemes és nagy, jó és igaz, dicső és isteni ügy van, azért a magyar prot. lelkészi kar buzogni, áldozni, tűrni, szenvedni, élni, halni tudott is, tud is, akart is, akar is. Kebeléből hazánknak leghűbb fiai, kebeléből tudósok, költők, irók s a jellem minden fényoldalával felruházott férfiak kerültek ki, és fognak kikerülni. Ez tény. Es én őszintén megvallom, hogy ha valamire büszke vagyok, ^kkor az az, hogy ezen fennen tisztelt lelkészi karnak én is egyik tagjává lehettem. Pap voltam Isten kegyelméből, még pedig falusi pap. Es legnagyobb megtiszteltetésnek tekintem magamra nézve még most is azt, ha a magyar prot. lelkészi kaiegyik szerény tagjának ismernek el most is. Azonban éppen, mert ilyen ezen mi magyar prot. lelkészi karunk, éppen mert oly nemes, oly kitűnő az, éppen azért tűnik fel oly nagyon azok hibája, a kik nem hogy áldva az Isten jóságát és kegyelmét, hogy őket ezen díszes testület tagjaivá lenni méltatta, nem hogy tőlük telhető minden erővel azon igyekeznének, hogy Isten ezen kegyelmét megérdemeljék és kartársaik*) L. lapunk mult évi 51. S

z. hasonló cimű vezércikkét. hoz méltókká legyenek, az emiitett mulasztásokat követik el. Kik azok? „Mire van szükségünk* cimű, a tapasztalás által indokolt cikkemben kimutattam azt. Csak kár, hogy Strauch Béla barátom nem értett meg. Először is ott minden egyházi hivatalnokot kivettem, a városi lelkészek közül azt mondom : némely, tehát világos, hogy csak kevés és a falusiakra azt mondom: „tisztelet a tiszteletre méltó kivételeknek 1* (Többes szám 1 11) A mint tehát mindenki lathatja, lehetőleg megszorítottam a számot és ő mégis bele akarja cikkembe disputálni, hogy azt mondom: „hogy a protestáns papi osztály nagyjában, egyesek kivételével nemcsak hogy szent hivatása színvonalán nem áll, de sőt hogy szent kötelmeiről teljesen megfeledkezők hitvány seregéből áll.* Ez szavaimnak határozott félremagyarázása. S a ki azon az én egész cikkemen végig vonuló hasonlatból, a testről és tagjairól, ezen következtetést vonja le, az már, bocsásson meg nekem az én Strauch Béla barátom, szelíden szólva gyöngédtelen. Védeni akar valakit s azt úgy védi, hogy jobban sebzi meg, mint vélt támadója. Vagy küzd az ellen, a mi nincs, a mit csak az ő felizgatott képzelete lát ! Hogy tehát félre ne értessem, ismétlem, én azokról szólottam, a kik méltatlanok, (a hasonlat szerint is a test nem fő tagjairól, nem a főről, nem a szívről, nem a kézről stb. van szó) s hogy ilyenek fájdalom vannak, azt azzal is bizonyítom, miszerint bevallom, hogy a vonások, melyekkel azokat festettem, élő alakokról vannak véve. Hogy pedig nem túloztam, annak világos tanúbizonysága az, hogy nem állítottam össze „bánlajstromot(

<

, mint azt Strauch Béla barátom mondja, pedig, ha kíméletlen, mint ő mondja gyöngédtelen akartam volna lenni, azt sem lett volna nehéz a legközelebb elmozdíttottak, megrovottak életéből összeállítani. (Csudálom, hogy ő csak egy esetet ismer, én több évvel fiatalabb vagyok s én fájdalom elég sok esetet ismerek.) Lám, kedves barátom, ilyen nyilatkozatokra kényszeríteni a cikkírót, az azutan valóban illoyalis gyöngédtelenség. Mert hogy engemet erre, valamint azon nyilatkozatra, hogy szavaimat tapasztalás után irtam, kényszeritettél, azt csak be kell látnod. Nekem kötelességem reputatióm megmentése szempontjából ezt, — bár mennyire fájjon is — „urbi et orbi* elmondanom. Belőlem a fájdalom szólott, hogy akadnak, a kik nem átalják azon valóban díszes testületet, a magyar prot. papságot, magasztos feladata betöltésében akadalyozni, a kik kellően nem becsülik meg e szép nevet magyar prot. lelkész, a kik miatt egyházi közéletünk, dacara az intéző egyházi hivatalnokok stb. szakavatott, megfeszített, önfeláldozó, lelkes és buzgó működésének, dacára annak, hogy azok, mint azt cikkemben ki is fejeztem, („két marokra dolgoznak4

) éjjelt nappalá tesznek, nem halad olyan arányban, milyenben haladhatna. Mire van tehát szükségünk? Arra, hogy beismer-