Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-12-04 / 49. szám

vénytelennek ; de a férj győzhetetlen ; polgári hatóságnál keres orvoslást. A papot, ki törvényes feleségének gyermekét törvénytelennek jegyzé be, mint anyakönyv-hamisitót, a megyei hatóságnál bepanaszolja, s egyszersmind kéri az anyakönyv kijavitasát. A pap hasztalan hivatkozott a közvéleményre, a több évekig tartó külön élésre, — védekezése nem ért semmit; kimondák rá az anathémát, és csak magas pártfogóinak köszönheti, hogy meg nem szellőztették. Pedig még akkor nem született meg a 79-ik évi büntető törvénykönyv ide vonatkozó §-sa. E példa elegendő útmutatásúl szolgálhat a fennforgó kérdés helyes megoldásánál, amely valamint a múltban, ugy a jövőben is, bárkin is, ha nem vigyáz, — megtörténhetnék ; de semmi esetre sem ujúl meg rajtunk, ha szemünk előtt tartjuk a törvényt; ha az 1880-ik évi aug. 16-án 22,065, sz. a kiadott ministeri rendeletet egész szigorúságában foganatosítjuk ; mely megőriz minden nyugtalanságtól ; meg minden későbbi zaklatásoktól. Pajkos Endre. ev. ref. s. lelkész. TÁRCA. A munka kezdetén. XI. Sárkeresztúr, 1881. október 12. Kedves nagytiszteletü ur 1 Venio nunc ad fortissimum . . . Isten igéjét prédikálni könnyű és kedves dolog, de egy anyagi bajokkal küzdő egyházat annyira lábra állítani, hogy abban mindenek ékesen és jó renddel legyenek, véghetetlen sok testi és lelki küzdelemmel járó feladat. Legalább reám nézve az. Sokszor elgondolom, mennyivel gyönyörűségesebb volna a Krisztus igája, ha akadna valami cirénebeli ember, a kinek ezt a nagy keresztet, az egyház igazgatásának gyötrő gondjait a vállaira adhatnám. De miért is kell a lelkésznek, Isten igéje hirdetőjének, a lelkieken kivül oly prózai dolgokkal is foglalkoznia, minők például az egyházi adó kivetése, behajtása, épületek reparálása, kicsinyes administrationalis ügyek és a többi 1 Sajátságosan érzem magamat, valahányszor ezekről a kérdésekről elmélkedem. Belátom én, sőt hiszem és vallom, hogy hazai egyházi viszonyaink közt a lelkész egyáltalában nem emancipálhatja magát ezen anyagi gondok alól s az ő minden kicsinységekre kiterjedő gondoskodása nélkül kivált kisebb egyházaink fenn sem állhatnának; de csak nem fér a fejembe, hogy magasztos szellemi hivatásomat miért nehezíti meg minden lépten-nyomon ezekkel az alárendelt érdekli materialis dolgokkal való bajoskodás. Szerintem a lelkész feladata: a valláserkölcsi élet ápolása s ez minden más érdeknek fölébe helyezendő. Hasztalan tatarozzuk mi az épület külsejét, ha alapja roskatag; hiába épit és szépít a legügyesebb administratori kéz is, ha valami rothadt van Dániában. Ezt, ezt a „rothadt valamit* kell előbb kiirtani az igének buzgó prédikálása s a fáradni nem tudó lelkipásztori működés által. Erre a pontra kell irányoznia a lelkésznek első sorban minden testi és lelki erejét s egész élete munkásságát. Ez az én igénytelen nézetem s ezért nem tudok annyira lelkesülni az egyházi administratió kicsinyes és fárasztó teendői iránt. De azért megteszem, meg akarom tenni kötelességemet ezen a téren is, nehogy jogosan érjen az a vád, hogy ez az ember egy szánandó idealista, a ki a fellegekben jár s légvárakat épit, míg egyszer csak siralomra jutott parochialís lakása a földhöz nem nyomja, mint az egeret. P^alusi pap vagyok s mint ilyennek tudom, mi a kötelességem s azt teljesíteni is igyekszem. Csakhogy ez, kivált egy kezdő lelkészre nézve, nem olyan könnyű feladat. Kedves nagytiszteletü úr alig képzelheti helyzetemet, midőn a fővárosi élet megszokott viszonyai közül kiszakíttatva, egyszerre a falusi élet és falusi papság sokszor emlegetett, de általam tapasztalatilag még nem ismert miseriái kellős közepébe jutottam. Bármerre nézek, minden, de minden javításra, újításra, rendező kézre vár; azt se tudom, hogy kezdjek a dologhoz. Pénz kellene ide is, oda is, az adó felgyűlt, a tűzkárbiztositás ideje maholnap lejár, adósságaimat törleszteni kell, egyházi épületeink nagyobb része a nyakunkba szakad, ha rajtok hamarosan nem igazítunk, a tanitók sem élhetnek a levegőből, ideje lenne már legalabb a fizetésök hátralékát kiadni nekik . . . s egyházunk pénztárában nincs egy árva fillér. Összehivatom a presbyteriumot s elhatározzuk, hogy ezen a siralmas helyzeten segíteni kell. De hát miként; kérdem, jó emberek, adjatok tanácsot i Összenéznek s vállat vonitanak : „ha máskép nem lehet, exequálni kell!' „Exequálni!* Tehát ez legyen a várva-várt uj lelkésznek első nevezetes ténye? Ez lehetetlen. Kisértsük meg, talán „máskép* is lehet segíteni a bajon. És neki ülünk a fárasztó munkának, a gondnok és én, hogy egyházunk anyagi állásáról egy tüzetes kimutatást készítsünk; kiderül, hogy egyházunknak mintegy hetedfél száz forintnyi adóssága, de viszont egyházi adóhátralék cimén mintegy harmadfél ezer frtnyi követelése van. Csak harmadrészét birnók e követelésnek behajtani, egyházunk legott jobb lábra állhatna. Mult évi augusztus végével tehát a szószékből felhívást intézek a hívekhez, hogy vegyék szívökre egyházunk súlyos anyagi helyzetét s siessenek egyház iránti tartozásaiknak mielőbb eleget tenni. Egyszersmind önkéntes adakozásra is felszóllitottam őket , kijelentve , hogy ezen adományaik egy diszes „Aranykönyv*-be fognak időről-időre bejegyeztetni. E felhívás azonban, mint kiáltó szó a pusztában, \