Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-10-02 / 40. szám
1285 tartjuk, gyakorlat szüli a mestert s szerintem nagyon is | fontos, hogy a szabad előadásban, melyre minden lép- ! ten-nyomon szükségünk lehet, folytonosan tökéletesítsük magunkat; e nélkül csak olyanok vagyunk, mint a katona fegyver nélkül. Ennyit az előkészületről. Most legyen szabad elvezetnem kedves Nagytiszteletü urat templomunkba egy vasárnap délelőtti istenitiszteletre. Ez sokszor egy óránál is tovább tartó háromszori harangozás után 10 óra tájban veszi kezdetét. Magam a harangozás megtörténte után azonnal bemegyek, míg a hívek nagyobb része csak azután, az éneklés alatt gyülekezik a templomba. Már felszólaltam e rossz szokás ellen, de még csak annyi sikerrel, hogy legalább az imádság alatt nem háborgatnak, mint eleinte, a mikor a későn jövők hangos kopogással adák tudtokra mindeneknek, hogy de bizony ők sem akarnak elmaradni a prédikációról. Az éneklés orgona nélkül, de azért meglehetősen megy, egyesek fülsértő cikornyáit leszámítva. Imádkozásunk sok esetben felette gyarlósággal-teljes. Leborulunk ugyan a legfőbb lény trónja előtt, de csak külsőleg, mert buzgóságunkat bármi csekély ok is oly könnyen elvonja a legszentebb foglalkozástól; sugdosás, a szemek széllyel kalandozása, nem egyszer nagyhangú illetlen ásitozások, csúnya torok-köszörülések és köpködések .... (kell-e még több ?) zavarják a gyülekezet buzgóságát. Nem egyszer kikeltem már (a vasárnap délutáni vallásos oktatás alkalmával) ez illetlenségek ellen s pedig méltó haraggal ... de ugy látszik : itt is csak a kezdetnél vagyunk még. Az imádság után »miatyánk( < -ot nem mondva, föl veszem a textust és prédikálok. Beköszöntő beszédemet tartva, követtem én is a helyi szokást s két uri imát mondtam ; a következő vasárnap azonban részint feledékenységből, részint szándékosan mellőztem az első miatyánkot, mint véleményem szerint teljesen fölöslegest s azóta is csak egyszer mondom el egy istenitisztelet alkalmával. Most már megszokták a hívek ís, mert belátják, hogy csakugyan elég abból egy is; eleinte azonban feltűnő volt s az én fülemhez is eljutott az a megjegyzésök, hogy: x a tisztelendő ur otthon felejtette az egyik miatyánkot.(< — Eh bien ! . . . A prédikációt férfiak és nők (egyes bóliskolókat leszámítva) nagy figyelemmel hallgatják végig, kivált ha kissé a szájok íze szerint beszélek. Ez azonban nem kis mesterség eltalálni. Nagyon jól tudom, hogy a nép figyelmét legjobban megszokta ragadni az apró elbeszélésekkel vagy sentimentalis részletekkel saturált prédikáció : ám az ilyenek használatától tartózkodni szeretek a szónoki jobb ízlés nevében. Minthogy pedig — a mi szintén imponálni szokott — (fájdalom 1) sem herculesi termettel, sem stentori hanggal, nem rendelkezem, nem kis feladat reám nézve ezen, a nép előtt mindenesetre sajnos, hiányokat feledtetnem. Főtörekvésem ennélfogva oda irányul, hogy beszédem tárgya híveimet közelről érdeklő, gyakorlati irányú s a mi nem kis fontosság^ közérthető vagyis teljesen népszerű nyelven írott legyen. Viszont az előadásban bensőségre, természetességre törekszem, hogy kitűnjék, miszerint nem a hivatalos kötelesség kényszere alatt, hanem az irás szavai szerint: a szív teljességéből szól a szám. Pectus, quod disertum facit. Legjobban eltalálom a hangot, ha a saját beszédemet adom elő, noha ilyenkor rendesen kevesebb bátorsággal lépek a szószékbe, e szent helyre, nem lévén eléggé biztos, ha vájjon isten igéje helyett nem a saját gyarló bölcsességemet prédikálom-e ? . . . A prédikáció után, melynek az én gyülekezetemben szabad hosszura nyúlni, az utóima, ez után a miatyánk s végül az áldás következik. A hirdetéseket eleinte, követve a helyi szokást, én is a bezáró áldás előtt vettem fel, de lassankint e helytelen szokásról is leszoktunk. Nevezetesen, mikor a hirdetések a szokottnál hoszszabbra nyúltak, a megáldó szavak után kezemmel intettem a híveknek, hogy üljenek le s ugy adtam elő mondandóimat. Ugy hiszem, ez eljárás célszerűségét magok a hívek is belátták immár. Az utóéneklés alatt előbb a nők, aztán a férfiak szép rendben kivonulnak az isten-házából, s ezzel az egy óráig tartó istenitiszteletnek vége. Délután a nyári hónapok alatt, a mint már emlitém, bibliát magyarázok. A hegyi beszéden, mint az uj testamentom egyik legfontosabb részén, kezdettem, egyegy alkalomra legtölebb io—20 verset véve fel magyarázatra. Eddigelé csak Máté V—VII, X—XII részein haladtam végig, elvem levén, hogy inkább keveset, de jól. Magyarázataimnál a következő modor szerint járok el. P'elolvasom a felvett részletet, melyet a hívek leülve hallgatnak s aztán egy pár vonással jelzem az abban foglalt fő-gondolatot. Ezután belebocsátkozom, de nem túlságos részletességgel, a kevésbbé ismert szó és tárgy magyarázatába, igyekezvén kellő világításba helyezni a szentiró gondolatát. Fősúlyt fektetek azonban az ekkép megmagyarázott szakasznak gyakorlati alkalmazására, ujjaimra véve mintegy a tanulságokat, melyek a hallott igazságokból folynak, s melyeket hallgatóimnak otthoni elmélkedés és követés végett mindannyiszor figyelmökbe ajánlok. A téli hónapok alatt, mint már volt is róla szó, vasárnap délutánonkint csak egyszerű könyörgéssel végzett istenitiszteletet tartok, mely után a gyülekezet jelenlétében a felnőtt ifjak vallásos oktatása következik. Részben e hiánynak is pótlására megpróbáltam ugyancsak a téli hónapok alatt a szerdán reggeli közönséges istenitísztelet alkalmával tartani egy-egy rövid bibliamagyarázatot. E célból a kezdeményezést a karácsont megelőző csütörtök és pénteken reggel tettem meg, magyarázat, vagyis inkább elmélkedés végett felvéve az első alkalommal Ján. I, I —14. a második reggel Luk. II. 1 —14 verseket. Miután e bibliamagyarázatok nem remélt látogatottságnak örvendtek, értésére adtam a gyülekezetnek, hogy ezentúl a téli hónapok tartama alatt minden szerdán reggel fogok tartani ilyen rövid bibliamagyarázatszerű elmélkedést. Örömmel jelenthetem, hogy
