Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-10-02 / 40. szám

_ 1281 ségek közt lakó magyarokról esetleg le kellene mondania a magyar fajnak. Szóval magja se maradna a tiszta magyarnak, vagy ha mégis talalkoznék vagy egy, azt az ethnographiai muzeumban bátran ki lehetne állítani s mint csudát mutogathatnák. Ha áll az, amit Krausz ur állit, hogy amig szittyavér (!) nem kering valakinek az ereiben, addig nem nevezheti magát magyar nemzetiségűnek : akkor sem Kossuth, kinek elődei — neve után Ítélve — szlávok lehettek, sem Széchenyi, kinek anyja német származású volt, sem Petőfi, akit Petrovicsnak, Toldy, akit Schedelnek hívtak, magyaroknak — a szó legtisztább és legszigorúbb értelmében — nem nevezhették és nem nevezhetik magukat. Ha pedig a zsidó mint önálló nemzetiség szerepel: akkor a német Pantheonból Krausz ur szedje ki Bőmének, Heinénak, Mendelssohnnak a szobrait s küldje el Jeruzsálembe. Ennél nagyobb szívességet ma, a zsidóüldözés korában, Németországnak alig tehet. Egy ő hozzá hasonló bátor ember aztán vállalkozhatik például Beaconsfieldet kiközösiteni az angolok közül; hiszen a nemes lord haragjától már úgysem félhet; egyébb következménye ennek az attentatumnak nem lehet, csak az, hogy a lord sírjában megfordul. Jules Simontól, Cremieuxtől a franciák valahogy csak megszabadulnak. Mi magyarok pedig, akik különben is bővében vagyunk a jeles embereknek, tagadjuk ki a nemzeti örökségből Helfyt, Wahrmannt stb. Azt hiszem azonban, sokkal okosabb lesz, ha Krausz ! ur meghagyja nekünk azt, ami a miénk : mi pedig nem bántjuk azt, ami az övék. Ne bolygassa ő s mi se bolygatjuk azokat a különben is megbizhatlan genealógiai táblákat. Amint pedig a származást nem tekinthetjük nemzetiségalkotó tényezőnek, ugy a nyelvet még kevésbé. Most is, mint már egy más helyen és más alkalommal, határozottan kétségbe vonom, hogy a nemzetiségnek minden körülmények között jellemző sajátsága lenne a közös nyelv. Az osztrák vagy porosz — szerencsénkre — külön nemzetiségnek tartják magukat, hasonlóképen a horvát vagy a tót vagy a lengyel, pedig hát amazok is, ezek is más-más dialektusban ugyan, de ugyanazon nyelvet beszélik. Viszont a szepességi német nem az anyja tejével szívta ugyan magába a magyar nyelvet és mégis büszke öntudattal a magyar nemzetiséghez számítja magát. És itt megfelelhetünk Krausz urnák azon kérdésére, hogy helyeselnők-e, ha az izraelita tanulókat, akik Szászrégenben mindnyájan a német nyelvet beszélik anyanyelvül, a szászrégeni iskola értesítőjében a németek közé sorozták volna ? Krausz ur — ugy látszik — chauvinistáknak tart bennünket s chauvinismusunkra számítva sarokba akart bennünket szorítani a föltett kérdéssel. Számításában azonban ezúttal csalatkozott. Mert mi arra a kérdésre minden himezés-hámozás nélkül egyszerűen azt feleljük, hogy jobban szeretnők ugyan, ha a szászrégeni zsidók magyarul beszélnének, de ha egyszer németül beszélnek, a tisztességes és komoly statisztikus nem sorozhatja be őket a magyarul beszélők közé. Ebből azonban egyátalában nem következik az, hogy azok a németül beszélő zsidók a magyar nemzetiségbe fölvehetők ne lennének. Ha arra a kérdésre, hogy minő nemzetiségűek, akár magyar akár német nyelven azt felelik, hogy ők magyarok : akkor — a fenebb kifejtett e'.vek szerint — még a legskrupulózusabb népszámláló is bátran beírhatja őket a magyar nemzetiségűek rovatába. Mi bizva a magyar nemzetiség jövőjében, azt hisz. szük, hogy még az az idő is be fog következni, amidőn szász atyánkfiai is lemondva az éretlen nemzetiségi velleitásokról, előveszik a jobbik eszöket s szívvel-lélekkel egyesülni fognak azzal a magyarsággal, amelynek jó- és balsorsában úgyis évszázadokon keresztül osztozkodtak. Legyenek felőle meggyőződve, hogy mi testvéri szeretettel öleljük őket, a megtért bűnösöket (mert bizony sok borsot törtek az orrunk alá) keblünkre, s genealógiájukkal annyira nem fogunk törődni, hogy azt se bánjuk, ha a zsidókkal együtt ők is Árpádot vallják ősatyjuknak. Ballagi Géza. A munka kezdetén. X. Sárkeresztúr, i8Si. szept. 14. Kedves nagytiszteletű úr! A laikus közönség nagy része, sőt a lelkészek egynémelyike is azon téves hitben él, hogy a papnak egyébb dolga sincs, mint vasárnaponkint »egyet papolni* ; vagy, szerintök a lelkész hivatása tisztán csak a prédikálásban áll s ha ezen kötelességének jól-rosszul eleget tett, egyébbel aztán nem törődik. Hogy e felfogás mennyire helytelen, nem szükség bizonyítgatnom. Az bizony nem volna valami nagy mesterség: szombaton este egy prédikációt betanulni s vasárnap reggel elmondani. De egy valamire való lelkész ennyivel be nem érheti. Bármily nagyfontosságú teendő is ránézve a prédikálás, ő tudja, hogy lelkészi működésének ez csak egyik legfőbb, de nem kizárólagos része, s hogy reá, különösen mint lelkipásztorra, nem kevésbbé fontos teendők várnak még a prédikáláson kivűl. Hogy mint lelkipásztor miként igyekeztem eleget tenni lelkészi hivatásomnak, előbbi leveleimben volt szerencsém bővebben is kifejteni. Engedje meg most kedves nagytiszteletű úr, hogy a következőkben arról szólhassak : miként kezdtem a munkához mint prédikátor s mint az istenitisztelet vezetője ? Először is egy őszinte vallomást. Nem dicsekedhetem azzal, hogy minden vasárnap saját magam által készitett prédikációval állok fel a szószékbe. Ezt több irányban megosztott lelkészi működésemnél fogva sem időm, sem erőm, sem tehetségem nem engedné. De részemről nem is tartom szükségesnek. Egy kezdő lelkésznek — gondolatom szerint — nem árt, sőt nagyon szükséges, hogy a jelesebb -egyházi írók mű/eit necsak