Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

tekben átvehetne. Utóvégre is a fizetés beszolgáltatásáért az egyházi elöljáróság felelős. A tanitó tekintélyét és függetlenségét e tekintetben is meg kell óvnunk ; idejét az iskolától párbér és tandíjszedéssel vétek elrabolnunk. Különben is elég időt veszt el temetéssel, templomozással, jövedelmének nagyobb részét képező mezei gazdálkodással. A ki próbált a népiskolai tanitás nehézségeivel megküzdeni és ismeri a népoktatási törvénynek az elemi iskolák iránt támasztott követelményeit, az igazat fog adni nekünk, midőn állítjuk, hogy a párbérnek és tandíjnak a tanitó által való közvetlen beszedése az iskolázasra és a tanitó tekintélyére rendkivül hátrányos. A dolognak még más oldala is van. Ha a tandíj a tanitónövendék száma szerint fejenként vettetik ki s ennek következtében megtörténhetik, hogy pl. a tehetős gazda csak i véka gabonát fizet ; mig földhöz ragadt szegény 3 iskolás gyermeke után 3 vékára van kötelezve. Ez igazságtalan felosztás miatt a szegény vagy tartózkodni fog gyermekét idejében iskoláztatni vagy legjobb akarata ellenére is hátrálékban marad a fizetéssel. Előbbi esetben a nemzet s közelebbről a hitfelekezet érdeke szenved; utóbbi esetben pedig az amúgy is sovány koszton tengődő tanitó károsul, ezért sem egyik sem másik körülmény nem óhajtandó. A népneveién nem személyes, hanem nemzeti ügy. Azt a szegény apát, kinek legbecsületesebb iparkodása mellett is alig van betevő falatja, miért büntessük akkor, midőn gyermekeit a nemzet javára, az egyház erősbödésére, a legszükségesebb nevelésben kivánja részesíteni ? Mi súlyosbítsuk helyzetét, midőn atyai és hazafiúi kötelességének eleget tesz; gátot vessünk legszentebb törekvése elé, az által, hogy vállaira elviselhetetlen, terhet teszünk? Igen! legyen meghatározva, hogy pl. a tanitó 60 növendéke után 60 véka gabonát kap ; ez összeget azonban a hivők birtokardnylag fizessék az egyházgondnoka kezéhez. Ily évről évre változó elosztás mellett az erősbek gyámolitjak a gyengébbet; a gazdagok lehetővé teszik a szegénynek a nevelés áldásaiban való részesülést. Ha a népnevelés az egész nemzet ügye, miért ne kövessünk igazságosabb arányt, hiszen a szegény szülő e tekintetben hazafias kötelességének eleget tesz, midőn gyermekeit tőle telhetőleg igyekszik derék polgárokká nevelni; a gazdag teljesítse hazafias kötelességét e téren az által, hogy amazoknak erkölcsi és szellemi képzését, anyagi javai csekély részének odaadásával lehetővé teszi. A tandíjnak az egyházközség tagjai által birtokaránylag való fizetés sokkal inkább vall keresztyéni szeretetre és hazafias érzületre s egyszersmind egyedali lehetséges módja annak, hogy a, felekezetek által föntartott népiskolákban az általános tankötelezettség eszméje keresztül vitessék. A tanitói állomások betöltésének módja sem maradhat tovább rendezetlenül. Jelenleg a tanitói állomások betöltése tulnyomólag nyilt pályázat mellőzésével, egyszerű meghívás utján történik. Hogy ez eljárás mellett személyes tekintetek miatt az iskolaügy kárára mennyi visszaélést követnek el, fölösleges mondanunk. Ma is igen gyakran alkalmaznak egyeseket oklevél nélkül; holott nyilt pályázat utján az illető állásra — ha a törvényes minimumnak megfelel — talán IOO okleveles, külömbnél külömb tanitó is ajánlkozott volna. Vájjon a tanitói állás a maga nemében lényegtelenebb a lelkészi és más hivatalnál, hogy míg ennek betöltésénél a szabályszerű képesítés elengedhetetlen ; amannál boldog boldogtalan a „hivatottak* számába jön. Nem tagadjuk, lehetnek esetek, midőn valaki formális képesítés nélkül is képes valamely tisztségre ; azonban a diploma mégis csak ér valamit s az értelmi osztály számára fenálló életpályák alapföltételét — sine qua non-ját — képezi. Miért tegyünk kivételt a tanitó életpályán, mely elméleti és gyakorlati készültséget kiván ? Közös vagy állami népiskoláknál az elő nem fordul. Magasztos az önkormányzat elve ; de ha alkalmazásával a közügynek kárt teszünk, önkormányzatra érdemesek nem vagyunk. Az academica promótiókat is a tanügyre nézve hátrányos intézkedések közé kell sorolnunk. Vájjon nem visszás dolog e az, ha szakembert mellőznek azért, hogy egy egy egyén, ki más pályára készült, jó csomó pénzhez jusson. Külömben ez intézkedés, mint egy letűnt kor maradványa kiveszőfélben van s valószínű, hogy maguknak az egyházaknak sürgetésére túlérett gyümölcs módjára nem sokára lehull. Szabadelvű felfogást tanúsítana a zsinat, ha e roskadozó épülettől a népnevelés ügyét — melynek ugy is terhére van — megszabadítaná. A szünidő kérdése is figyelmet érdemel, mert nálunk protestánsoknál ez is többféle. Országos népoktatási törvényünk értelmében az iskolai évnek 10, kivételes esetben faluhelyeken 8 hónapból kell állania. A polgári év kétharmadát vagyis 8 hónapot tehát minden arra kötelezett falusi gyermeknek iskolában kell töltenie. Vajon hányan felelnek meg e követelménynek ? Vannak ellenben oly helyek, hol túlzásba viszik a dolgot s törvényes szünidőt egyetlen egy napot sem tartanak s náluk a gyermekek attól fogva, a mint feladták, 6 esztendeig mindennap mehet „a tudomány vásárába.* Nagyon csalódnék, ki azt hinné, hogy ezen 12 hónapból álló iskolai év a tanulóra nézve gyümölcsözőbb. Korántsem. Statisztikailag igazolható, hogy ezen 12 hónap alatt a tanuló nem tölt több napot iskolában mint más vidéken 10 hónapig tartó év alatt. Mily lélek és testölő intézkedés ez tanítóra és tanítványra nézve egyaránt 1 Ily cifra állapot helyenként csak a zsidóknál fordul elő, kik tanítójukat nem is képzelik másként, mint éjjel-nappal gyermekek között élő egyénnek ; külömbség köztünk az, hogy a zsidó gyermek, ha 40 órája van hetenként, azt valóban iskolában tölti. A protestáns egyháznak e félszeg intézkedést tovább tűrni nem szabad ; mert sem lélektani tekintetből, sem orvosi szempontból nem engedhető meg, hogy a gyermeket még kánikulában is reggeltől estig iskolában ülni kényszeritsük. Legyen elég ez alkalommal a megjegyzésekb ő 1