Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-08-14 / 33. szám

tcri rendelet értelmében a lelkészek kötelesek „az előttük ismeretlen szülők gyermekeinél amazok házassági bizonyítványát bekövetelni." Szülésznő ugy, mint a szülők, jól tudják e rendeletet, de nincs tehetségök a házassági bizonyítványt meghozatni. Esedezve kérnek tehát: még betévő falatjok sincs, nem hogy i frt 50 krjok lenne; kereszteljem meg a gyermeket. Mit csináljak? Mint hivatalnok egyszerűen azt mondhatnám: s

ez törvény, ez ellen nem tehetek.4

De a hideg bánásmód visszatetsző egy lelkipásztornál. Hiaba magyarázgatom én azt, hogy ez törvény: az az egyszerű ember mégis csak azt hiszi, hogy „ha a tisztelendő ur akarja, megkeresztelheti minden bizonyítvány nélkül is.* De csak meg kell állani a sarat — gondolom magamban, — hátha mégis csak kikerül annak a bizonyítványnak az ára. Megmagyarázom a törvényt mindenképen, hogy az mennyire szükséges. De mikor elvégre is látják, hogy hiába minden kérésök, azonnal kész nálok az ingerült és keserű kifakadás: hat jól vaui akkor elvisszük a pápista paphoz, majd megkereszteli az ; vagy hát maradjon pogány, de én nem költök még bizonyítványra is, ha már el nem hiszi a Tisztelendő ur „mikor én mondom", hogy meg vagyunk esküdve.* Persze, ezen és ezekhez hasonló kifakadások miatt nem lenne csuda, ha indulatba jönne a legtürelmesebb lelkipásztor is. De mit ér vele ? A bizonyítvány azért csak nem lesz meg. Nyomjuk el inkább benső haragunkat és sajnálkozzunk a szegény ember sorján, a kit még az ág is húz s ha lehet, valami módon segítsünk rajta. Az úgynevezett csaladi értesítőkkel is mennyi bajoskodása van sokszor a lelkésznek. ,E családi értesítőre 6 frtos bélyeg kell" — mondám egyszer egy atyámfiának. „Az rémítő sokl* jegyzé meg amaz. Hogy ne essék nagyon nehezére a dolog, megmagyarázom neki, hogy miért, hova kell az a sok bélyeg; mire ő eltávozik. Másnap előáll egy 5 frtos bélyeggel s igy szól : „szegény ember vagyok, édes Tisztelendő ur, nem telik tőlem annyi bélyegre; legyen szíves elengedni legalább azt az egy forintot.® Az ember ilyet hallva, nem tudja, nevessen-e vagy boszankodjék, de mint lelkipásztor legjobban teszi, ha részvétre indul e nagy tudatlanság felett s a mennyire tőle telik, igyekszik e szegény embert felvilágosítani. Nagyon sok ilyen példát lehetne felhoznom. Hát még a versengő házasok békéltetése mennyire próbára teszi a lelkipásztor türelmét ! Valóban, istennek különös adománya kell ahoz, hogy az órákig is eltartó perpatvart végig hallgassuk s a házasfelek közti viszályt lecsillapítsuk. Nagy türelem, sok emberismeret, hosszas tapasz-' talás és mély bölcseség kívántatik ahoz. És .még akkor sem fogunk célt érni, ha nincs valódi emberszeretetlől hevülő kebelünk. Csak a valódi emberszeretet tehet valakit jó lelkipásztorrá, a ki kötelességének tartja felfogni a szegény embernek minden ügyét-baját, s ha egyik kezében a törvény és igazság fegyverével kénytelen is olykor-olykor érzékeny sebet ejtenie annak szivén, másik kezében ott tartja a vigasztalás gyógy-balzsamát s igyekszik a sajgó kebel fajdalmait, a mennyire lehet, enyhíteni. S tennie kell e tisztet mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben, nemcsak a templomban vagy egyéb hivatalos functiói alkalmával, hanem a szó szoros értelmében, úton-útfélen. A lelkipásztor, ha az utcán végig megy, kivált vasárnapokon, lehetetlen, hogy egyik-másik kiint ülő csoport előtt, rövid barátságos beszélgetésre, egy pár percig meg ne állapodjék. Ha a mezőn talalkozik híveivel, nem elégszik meg az egyszerű köszönéssel, hanem egy pár kérdést vagy megjegyzést minden bizonnyal intéz hozzájok. Vasárnap, a mint az istenitiszteletnek vége, a férfiak a templom előtt összegyülekezve várakoznak reám, s nagyon jól esik nekik, ha pár szívélyes szóval üdvözlöm őket. Házam ajtaja természetesen mindig nyitva áll előttük, kivéve mégis a vasárnap reggeli órákat, a mikor zavartalan akarok elmélkedni mondandóim felett. Ha beszédbe ereszkedem velők, az egyik alázatos, a másik keménynyakú, akaratos, az egyik becsüLttudó, a másik túlbizalmas irányomban : én azonban ugy igyekszem magamat viselni mindenkivel szemben, mint lelkipásztor, ki szeretetteljes tartozik lenni még akkor is, midőn dorgálnia kell. Nehéz a lelkipásztor tiszte valóban, de ugy veszem észre, hova-tovabb annál édesebb és gyönyörűségesebb, mint Krisztus a maga igájáról mondotta volt. Csakhogy nem elég hivatalunkat csupán kötelességből, chablonszerüleg végeznünk. Nem elég, például, megkeresztelnünk a gyermeket s e tényt bevezetnünk az anyakönyvbe ; de minő jó alkalom ez, megismerkedni a család viszonyaival s egy pár áldást-kivánó szóval bocsátani el a keresztszülőket. Sok kényes természetű kérdést is fel lehet ilyenkor vetni, például : „mi az oka, hogy községünkben oly kevés a szülöttek száma?* „Az Isten tudja!« feleli a szobamba összegyűlt sok koma-aszszony. „De bizony aligha nem tudja azt a bába-asszony is" viszonzám én. S ime azonnal megvan a kedvező alkalom, egy pár figyelmeztető szót szólani ez égető társadalmi baj érdekében. A házasságra lépő fiatalokat rendesen szombaton délután magamhoz szólítva, figyelmeztetem leendő kötelességeikre s igyekszem a leikökre kötni az egymás iránti gyöngédséget és isten iránti szeretetet. A temetések alkalmával nem elég csupán lerázni a nyakunkról e valóban (legalabb reám nézve) legkevésbé kellemes functiót : én legalább mint lelkipásztor, ritkán hagyom ugy el a temetőt, hogy a szertartás bevégeztével a megszomorodott felekhez par vigasztaló szót ne intézzek. Többet is ér ez azoknál az egyhangú halotti prédikációknál 1 Ha pedig a kötelesség beteghez szólít, hogy kiosszam neki az urvacsorát: menynyire jólesik nekem is, annak a szegény betegnek is, ha részvéttel kérdezősködöm állapota felől s vigasztaló szavaimmal megnyugvásra igyekszem birni őt és környezetét, nem mulasztván el egyúttal figyelmébe ajánlani ez utóbbinak a gyöngéd és lelkiismeretes ápolást is.