Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-07-24 / 30. szám

mokat szétzúzó jelen nemzedéknek, azt mutatják, hogy az ujabb nemzedék öntudatra ébredt s irtózik oly vallásformától, mely ezreket hurcoltatott a máglyára azért, mert babonás mesé'it mint üdveszközt maguktól elutasítani merték; hogy a mai tudomány igazságteljes vívmányairól lemondani és a mult századok mythologiai ködébe viszszatérni semmiképen nem hajlandó. Igen, régen elmultak azon idők, a midőn a társadalmi életben szokás volt, az embernek becsét theologiai szőrszálhasopfatások szerint mérlegelni. Az emberiség ma azon o o o meggyőződésnek hódol, miszerint azon vallás, melyben a mysterium hivatalosnak nyilváníttatott, csak egy lépésnyire van attól, hogy az ábrándot, a valótlant, a szemfényvesztést is hivatalosnak szentesítse. Szellemi stagnatiónak, holt tengernek tartatik ma a róm. katholicismus s így, bármily fenh éj ázó is legyen, bármennyire kevélykedik is hatalmával, tagadhatatlan, hogy a korszellem, érintett extravagans kitöréseiben is neki jósolja közel jövőben azon időpontot, amidőn a történelem, sírkövére vésendi: „Requiescat in pace!" Megdöbbenhet a tágítani nem akaró és a róm kath. nimbus után vágyódó protest. orthodoxia mely tantételeivel és hitköveteléseivel épen oly ellenmondásban van a mai világnézlettel és vallástudattal, mint a kath. Róma. Részemről ugyan nem ítélem el feltétlenül, de azt tartom, hogy nagyon is índittatva érezhetné magát részrehajlatlan önbirálatra azon vádak által, melyek ellene felhozatnak. Avagy nem kemény vád-e, mit többek közt Dr. Kalthoff szemére lobbant, midőn így szól: „Az orthodoxia kezelése alatt a vallás örökkévaló eszméi, azon perctől kezdve, amidőn azokat örökérvényű hitcikkelyekbe és szertartásokba szorították, elvesztek. Az orthodoxia szerint a vallási igazság végtelenséggel nem bir, mert azt zsebkönyv formában, mint kátét vagy szövetségi kivonatot, magával lehet az embernek hordozni. Előtte a keresztyéni szeretet nem végetlen többé, mert a templom falai képezik annak határát; szűkkeblű és türelmetlen azok iránt, kik templomfalain kivül vannak. Maga az erény sem végetlen többé szerinte, mert beéri oly dolgokkal, melyek erkölcsi szempontból egészen közönbösek és melyeket a gonosz ember ép oly könnyen teljesíthet, mint valamely kath. egyházi szent." Nyílván való, hogy az orthodoxia elleni eme felzúdulás onnan ered, mert nz az emberi észt hallgatásra kényszeríteni akarja. Beláthatná pedig, hogy a korszellem nagyon is készül nyugvóhelye fölibe odaírni: y

Requiescat in pace !" Megdöbbenhet a Hartmann-féle, kopár sivatagokba átcsapongó „salon-bölcsészet" is, melylyel körülbelül ugy vagyunk, mint Verne utazásával a holdba. Hartmannak meg kellett volna gondolnia, ö O l hogy az emberiség vallásos felszabadítása csakis a vallás utján történhetik; hogy a miveltebb öntudat a vallás örökkévaló eszméit,— melyek egyedül képezik a boldogitó vallásosság lényegét s melyek elejétől fogva a népek szellemi vezércsillagai voltak, — nem fogja ugyan keresni valamely egyházi érthetlen dogmában, de ő benne, a sallangos „salon-bölcsészet"-ben sem, hanem az emberi lélek azon törekvésében, mely szerint életének tetteit az örökkévalósággal összhangzásba hozni iparkodik, a mely nélkül az emberiség földi léte nem volna egyéb, mint ábránd és átok. Eszébe juthatnának ezen száguldó bölcsészetnek Mirabeau szavai, melyek szerint, ha vallás és Isten nem volnának, boldogságunk céljából azokat az emberi szellemnek meg kellene teremtenie. Gondolkodóba merülhetne, miszerint vele szemben az emberiség J o történelme a vallás ellen irányzott támadásai tekintetében szintén vallhatja: ,,jam alios ego vidi ventos", és hogy ezen megmételyező szelek kitombolták magukat a nélkül, hogy az ,,Isten" és a „vallás", „örökkévalóság" és „halhatatlanság" szavait az emberi lélek szótárából kiküszöbölhették volna. Nem tagadjuk, hogy Schoppenhauer, Feuerbach, Háckel és különösen Hartmann művei kápráztató tűzijátékkal csábítják az embereket az édes vallási otthonból a mámorító határtalanság örvényébe; de a kijózanodás órája, ha keserű belharcok után is, eljövend és akkor aztán a megmentett vallásosság bátor kézzel reávési ezen pessimismus emlékkövére is : „Requiescat in pace /" Mindezeknél fogva mi, kik azt valljuk, hogy a vallás az emberrel született, kiirthatlan lelki tulajdonság, mely a haladó miveltséggel haladottabb kitejezési formát követel, — mi meg nem döbbenünk, bár záporként is hulljanak reánk a támadások. Mi ragaszkodunk Fichtének eme szavaihoz: „Nem hagysz el minket te, oh szent geniusa az emberiségnek, te vigasztaló gondolat, melynél fogva minden munkánkból és minden szenvedésünkből embertársaink részére egy-