Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-07-03 / 27. szám

földet, két parochia, templom, malom és a mádi határ­ban lévő szőlővel együtt elfoglaltatott. A szepsi ref. egyház híveire most jött a megpró­báltatás első nehéz órája. Megfosztatva templomjok-, parochiáik-, s minden javaiktól, csak tengődés vala egy­házi életük ; — még a nyilvános istentisztelettől is meg­fosztattak ; ifjaikat kath. iskolában valának kénytelenek neveltetni ; tizedet, annyi törvény dacára is, kath. pap­nak fizettek. Ily nyomasztó helyzetben valának a reformátusok, midőn 1703 tavaszán II. Rákóczi Ferenc kibontá a sza­badság lobogóját, mely alá, jobb jövő reményében ez egyház szorongatott hívei is csakhamar csatlakozának. Reményükben nem is csalatkoztak. Az alkotmány és vallásszabadság védelmére megindított mozgalom többé­kevésbé szerencsés menete ez egyház részére is, habár rövid időre, megtenné jó gyümölcsét. 1703. nov. 14-én Rákóczitól közönséges istentisztelet és nyilvános iskola tartásra engedélyt nyertek, azonban oly kikötéssel, hogy templomot ne foglaljanak. Majd 1704 maj. 22-én a du­naordasi táborból felmentetnek a tizedfizetés alól, s jun. 20-án maga Rákóczi a felső zsolti tárborból levélben szigorúan reá parancsol a plébánosra, hogy miután ő „a helv. hitvallást követőknek szabad vallás gyakorlatot engedett, azt tiszteletben tartsa, javaik használásában, harangozásban ne akadályozza.' Ily engedményeket nyerve a hatalmas főúr védnöksége alatt kissé szabadab­ban érezték magukat az egyház hívei, s még csak temp­lomban szenvedének hiányt, mert jogtalanul elfoglalt templomjukat, számtalan kérésök könyörgésök dacára sem kaphatták mindeddig vissza. Azonban az 1705-ik év rajok nézve öröm év vala. II-ik Rákóczy Ferenc által okt. 5-én a szécsi táborból nemes Szathmáry János elnöklete alatt kirendelt Commisariusok nov. 24-én temp­plomot és 1688-ban elvesztett minden javadalmat vissza­adtak, mely intézkedést I-ső József császár 1709. dec. 12-én kelt legkegyelmesebb leiratában („mindazokat restituálni tartoznak a kath-ok, melyeket tolok a Rákó­czy zenebonája alatt elvettek*) megerősített. Igy nyerték vissza javaikat a szepsi reformátusok, jól­lehet csak rövid időre, mert, habár királyi leirat pecsételte is meg, a róm. papság még sem mondott le jogtalan köve­teléseiről s minden kínálkozó alkalmat felhasznált törvény­sértéssel is annak érvényesítésére. Törekvéseiben nem is maradt siker nélkül. Mert,ha mindjárt kezdetén nem lépett is tel támadólag — a kissé látszólagos nyugalom és béke mar méhében hordá a néhány év múlva szét lövellett vész villámait. S a szepsi ref. egyház csak addig lehe­tett javainak teljes birtokában, mig a II. Rákóczi Fe­renc által megindított és szerencsével folytatott hadjárat tartott. De mihelyt Rákóczi szerencsecsillaga hanyatlás­nak indult, mihelyt 171 1. maj. i-én a béke megköttetett, melyen a régibb vallasügyi törvények megujitattak; az özvegy királyné pedig midőn ezt megerősítette, elren­delte, ,hogy minden azon allapotban helyeztessék vissza, melyben a fölkelés kitörése előtt állott fönn;* a szepsi ref. egyházra is ekkor méretett a végső súlyos csapás. Még az özvegy királyné Eleonora alig tette le a tollat, melylyel a békeokmányt szentesité, már is ön­maga adott parancsot a szepsi ref. egyház minden javainak elkobzására. A Felségi parancs a békekötési év nov. 28 án Rácz Márton és Gál János commissarius által teljesítve lőn, s minden elkobzott vagyont a róm. kath.-ok nyertek, kik az azon időbeli feljegyzések szerint állották vala a városban 12 családból. Az itteni rkatholikusság csekély létszámának dacára gazdag jövedelmi forrással áldatott meg, de a csaknem tízszerte nagyobb ref. egyház a legnagyobb anyagi szegénységgel sújtatva istenét, jó ideig szabad ég alatt vala kénytelen tisztelni, s elnyomatva a klérus által ha­lálos dermedtségének korszakát élte. Magának az egyháznak nem vala egy talpalatnyi vagyona sem, melyből csak kis jövedelmet is húzhatott volna . . . Egészen a hívek áldozatára vala szorulva, s mily csekély lehetett ez gondolhatjuk onnan is, hogy a lakosság 18 egymásután következő ínséges év alatt anya­gilag csaknem egészen tönkre jutott. „De az ur nem hagyja el övéit, s ott van legkö­zelebb, hol legnagyobb a szükség.* Az egyesek lelkében élő hit, az ur oltárára is meghozta áldozatát és akadtak olyanok, kik földbeli áldozattal járultak, miáltal már 1727-ben 7 és fél hold szántó földet mondhatott az egyház sajátjának. De a kedvező időjárás, s az egyet­értés e kicsiny tőkét évről évre növelte s okszerű gaz­dálkozás által odajutott a még néhány évvel előbb oly nagyon szegény egyház, hogy 1745-ban már maga ere­jéből 18 hold szántó földdel növekedhetett az egyházi vagyon. 2. Az építkezések jelenig. Az önkényes hatalom által 1711-ben minden va­gyonától megfosztott egyház még egyházi épületeit sem tarthatta meg ; sőt még szerencsének mondható, hogy mintegy kárpótlásul nagy veszteségeért meghagyatott élet­gyökere : vallásos hitének nyilvános gyakorolhatási joga. Belefáradva a semmi sikert sem nyújtott könyör­gésbe, mély fájdalommal mondtak le az utolsó remény­ről is, hogy még egyszer visszanyerhessék elvesztett templomjukat és ehelyett feledni igyekeztek a mult keserves napjait, s hozzá fogtak a jövő munkálásához és imádták Istenöket ott, a hol lehetett. E célra legal­kalmasabb helynek találtatott, nyomorgatott helyzelök­nek s anyagi szegénységüknek legjobban megfelelt egy, mondhatni a szegénységet nagyon is magan hordó temetőkerti ház, mely a jobb időkben halottas kama­rának használtatott. Most ez vala templomjok. E hely több, mint félszázadig fogadta magába az igaz ügy ba­rátait; de végre is nem volt képes befogadni az egy­háztagok mindinkább növekedő számat, más nagyobb helyről kellett gondoskodniok. De, mivel a pap is kiűzetett parochiájából, s a szabad ég vala hajléka, — az egyháznak mindjárt első

Next

/
Thumbnails
Contents