Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-07-03 / 27. szám

pen olyan teljes bizodalommal és mély tisztelettel fordulok jelen nyilt kérelmemmel a nagyérdemű esperesi karhoz és a ref. népiskolai tanügy emelését és virágzását szivén viselő többi egyházi és világi vezérférfiainkhoz, midőn a hazai összes ref. tanitók nevében készítendő zsinati emlékiratnak erkölcsi és — a mennyiben lehet — anyagi pártfogását tiszteletteljes bizalommal kérelmezem. E napokban ugyanis a zsinati emlékiratot s az ez ügyben tájékoztató >Népiskolai Szemle* i—2 számát a mélyen tisztelt esperes urakhoz megküldendem. Alázattal esedezem : kegyeskedjenek az ottani körülményekhez képest s bölcs belátásuk szerint ugy intézkedni, hogy ezen nyomtatványok, az azon egyházmegyébeli tanítóknak, ha csak ez ügyben tartandó közgyűlésén ís felolvashatók, tárgyalhatók legyenek s ottani tanítótársaim az ez ügyben Budapesten (/'. évi aug. közepén) tartandó országos tanitói értekezletre képviselőt küldhesseuek. Az űr kegyélme és áldása legyen és maradjon mindnyájunkkal! Csokonya (Somogyin.) Szalóky Dániel, ev. ref. tanitó.*) TÁRCA. A munka kezdetén. VII. Sárkeresztur, T 881. május 31. Kedves nagytiszteletü űr! Múltkori levelemben az ifjúság valláserkölcsi oktatásáról szólva, egy fontos lelkipásztori teendőre nem rcflectáltam s ez a confirmáció. Most már ezen is tul lévén, hadd mondjak pár szót erről is. I Iogy mennyire szükséges, hogy a confirmációi oktatást maga a lelkész vegye kezébe, untig elmondták ugyan már előttem e lapok hasábjain is ; mindamellett, ugy vélem, nem fog ártani, ha e nagy horderejű kérdést újból szellőztetjük. A mi engem illet, megvallom, első sorban lelkésztársaim s különösen szeretett főpásztorunk példája indított arra, hogy a confirmandus növendékek oktatását magam végezzem. Üe hogy a siker annálinkabb biztosítva legyen, egyelőre jónak láttam megosztani e munkát köztem s a tanító között. — Mindenekelőtt oda működtem a presbyteriumban, hogy az iskolai vizsgálat május hó végére s egyszersmind a confirmációi ünnepély is Nagy-Péntekről áldozó-csütörtökre tétessék át. A confirmacióra való előkészítés numkaja a tanitó altal még a téli hónapokban elkezdődött s tartott húsvétig. Akkor átvettem, folytattam s befejeztem azt magam. A tanitó feladata volt: betanítani a növendékekkel *) Tisztelettel kérem a »Debreceni Prot. Lap* t. szerkesztőjét e cikknek becses lapjába leendő átvételére. Sz. D. az iskolában használt kátéból (rövid utmutatás a ker. vallás előadasára) a második, vagyis a ker. hittudományról szóló részt. Az én lelkipásztori tisztem pedig abban állott: a tanultakat a növendékek előtt bővebben fölfejteni, azokat velők megértetni s mindenek felett szivökben a vallásos érzelmeket, az erény s igazság keresetét felébreszteni; keblükben nemes elhatározásokat s vallásunk s egyházunk iránt lelkesedést támasztani. E feladat a mily nehéz, másfelől ép oly kedves is volt reám nézve. Nehéz volt, a mennyiben a gondolkodásban felette járatlan, 12 évet még egészen be sem töltött növendékekkel volt dolgom, a kiket azonban falusi viszonyaiktól kifolyólag kénytelen voltam mégis confirmálni, s másfelől kedves volt rám nézve e foglalkozás, mert alkalmam nyilt közelébb férkőzni a reményteljes keresztyén polgárok szivéhez s szorosabbra fűzhetni a viszonyt köztük és az egyház, valamint annak lelkipásztora, — saját személyem között. Egyszersmind gazdagabb lettem két tanulsággal. Az egyik tanulság az, hogy a confirmációi oktatásnál segélyére lehet ugyan a tanito a lelkésznek, ele őt teljesen semmiképen nem pótolhatja: azért felette nagy mulasztást követnék el, ha jövőre nagyobb gondot nem fordítanék magam is a lelkipásztorkodás ezen ágara. — A másik tanulság nem kevésbbé fontos s ez az, hogy ha a lelkész elmulasztja megragadni ezt a kedvező alkalmat, hogy az egyház leendő támaszait egyházának s magának megnyerje, később, kivált ha a felnőttek vallásos oktatásat is mellőzi, sem módja, sem ideje nem lesz rá, hogy a felserdült ifjakat személye iránt lekötelezze s a >,lelkiatya* szép névre irányukban magát érdemessé tegye. Különösen ez utóbbi tanulság az, mely méltó a megszívlelésre. A serdülni kezdő ifjú, midőn kilép az iskolából az életbe, mindazt, mit addig tanult, egyedül szülőinek és tanítójának köszönheti. Kérdem köszönhete valamit a lelkésznek?! . . . Talán azt, hogy megkeresztelte, hogy az iskolában egy párszor megintette, vagy az évi vizsgalatok alkalmával felszólította ? . . . Mert hogy prédicatiónkból nem sokat okulhat egy 12 éven alóli gyermek, azt fölösleges is említeni! S ha egyszer az életbe kilépett, mikor találkozik a lelkész egyháza reményteljes ifjú tagjával ? Felelet: akkor, mikor a világ csábjai mar karjai közé kerítették az ifjút, a kit, mert lelki atyja nem bocsátott el kellő útravalóval, rendesen a rossz uton lát haladni, és a ki süket marad a szószék magaslatáról hangzó intő szózat befogadasára. Mindezeket tekintetbe véve, igyekeztem a legnagyobb lelkiismeretességgel járni el a lelkipásztorkodás ezen oly annyira fontos agában, — a confirmációi oktatásnak Nem arra törekedtem én, hogy fényes teleleteket tudjanak adni növendékeim a gyülekezet előtt, hanem hogy lehetőleg értsék is, at is érezzék azt, a mit tudniok kell, mielőtt confirmáltatnának. A betanult frázisok hamar kiesnek az elméből, de a szivbe mélyen benyomott igazságokat nem törülheti ki onnan sem a kor, sem