Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-06-12 / 24. szám

Ha a népnek — a helyett, hogy azt munkásságra és a felsőbbség iránti engedelmességre, rendszeretetre buzditanók — aranyhegyeket, munka s takarékosság nélkül megszerezhető sült galambot Ígérünk; ha a kormányt (már t. i. akármelyik kormányt) szidalmazva, gyanúsítva az ellenzéket ugy tüntetjük fel, mint a mely a nép szorgalma, erényessége, takarékossága s minden egyéb szükséges jó tulajdonsága nélkül is egyszerre tejjel-mézzel folyó paradicsommá varázsolja át az országot: vájjon boldoggá tesszük-e a hazát? Akármely párthoz tartozzék tehát a lelkész: legyen a választások alkalmával a népnek nem közönséges kortese, hanem erkölcsi nevelője, oktatója s hű vezére. (Vége következik.) Kolbenheyer Albert. TÁRCA. Böngészet a protestáns egyházi élet mezején. A káplánokhoz. En is voltam egykor olyan valami, a miből minden lehet, t. i. diák, s diákkoromban legkevésbé sem kételkedtem a felől, hogy világhódító Nagy Sándornál háromszorta híresebb ember lesz belőlem. Később olyan valami lettem, a miből már csupán pap lehet, t. i. theologus diák, s ha ekkor valaki azt merészelte volna szemembe mondani, hogy nem lesz belőlem kanterbűri érsek, az ily vakmerőt haragom szörnyűségével silanyitottam volna tönkre. Legkésőbb olyan valami lettem, a miből már leginkább csak falusi pap lehet, t. i. falusi káplán, de leendő falumat nagyobbnak képzeltem, mint Debrecen város határostól. Végre lett belőlem olyan kis falu papja, hogy nagyitó üvegen is alig lehet észre venni bennünket. Ugyan miképen estem le kolosszális ábrándjaim egetérő csúcsáról? Elmondom. A theologiai tanfolyamot elvégezvén, a tudományom szaporítása s tapasztalat-szerzés végett kimentem küllőidre. Kiérvén elgondoltam, hogy hiszen én 12 álló esztendő óta nyelem az iskola porát, miért kínozzam magamat tovabbra is? Elég már a híre is, hogy külföldön vagyok, ez a hír, magában is nagygyá tehet. Tudományom szaporítása helyett tehát szaporítottam adósságaimat, tapasztalatot pedig nagy szorgalommal gyűjtöttem azon théma felett, hogy Jénaban, Göttingaban vagy Berlinben van-é a legjobb — ser ? Hazajővén, nagy hetykén odaalltam a papvizsgaló bizottság elé, erősen lenézve kandidatus társaimat, kiknek sem annyi tudományuk, sem olyan tapasztalatuk nem volt, mint nekem. No hiszen valami rettentő nagy bakokat nem lőttem, I de hogy olyan apróbbféle vadak csakugyan ugráltak ki feleleteim bozótjából, abból gyanítottam, mert a censorok ottan-ottan megcsóválták bölcs fejeiket, a szemöldökeik állása pedig olyan formát mutatott, mint a kinek valami nem tetszik. Kezdett ez a dolog utoljára nekem is nem tetszeni, s megvallom, hogy censura után erősen főztem a taplót, töprenkedve kérdezvén önmagamtól, ha vajon az a fejcsóválás és szemöldökránc nem mutat-é a classificatió hévmérőjén olyan zéruson alóli állapotot, a mit prózai nyelven — bukásnak nevez a tudatlan világ. Annálfogva erősebb izzadmányok között hallgattam a classificatió felolvasását, mint a cárgyilkos nihilisták halálos Ítéletüket, s midőn megtudtam, hogy mégis — nem buktam meg, akkorát sóhajtottam, hogy ha egy tengeri hajó lett volna előttem, elszaladt volna tőle Amerikáig. Kirendeltek X-re káplánnak. Odaérvén, első dolgom volt, hogy leendő principálisomnak 5 forinttal több utazási költséget számítottam fel, mint a mennyi kiadásom valósággal volt, a második pedig az, hogy finom szerénytelenséggel tudattam a papi családdal, hogy én akadémiát-jart ember vagyok, tehát olyan, a ki csigabigát is evett, s holmi paraszt koszttal be nem éri. Azután hozzá fogtam a functióhoz. A pár nap múlva elkövetkezett vasárnapon ugy megríkattam a gyülekezetet, hogy a községi körorvos — az orvosok szokott alapossága szerint — mint községemben fellépett járványt, ugy jelentette fel a szembetegséget. Második vasarnapon tartottam egy dörgedelmes beszédet a zsarnokság ellen, a nagy adók ellen, igy végezvén beszédemet: „népszabadság, jöjjön el a te országod!* A h rmadikon szörnyű erős polémiával támadtam meg a más felekezetbelieket. Igy ment tovább. A helyett hogy tele raktam volna hallgatóim szivét az evangeliom kincseivel, a hit, remény, szeretet ragyogó gyémántjaival, a bizalom, türelem drága gyöngyeivel : a helyett tele raktam hallgatóim fülét ingerlő és csiklandoztató — polyvával, s ez a polyva akkora lármával dőlt ki belőlem, mint egy urasági szelelő rostából, tudván azt, hogy a tömeg a papot is a hangjából itéli meg, mint a dobost vagy harangot. Szóval, vadasztam a hatást, hajhásztam a népszerűséget mindenképen, mert nem a hivatalom nagy fontossága, hanem egykori megvalasztathatásom lebegett minduntalan szemeim előtt. Ilyen volt kathedrui szolgálatom. Papom tanácsolt, figyelmeztetett szeretettel. De megfogadtam-é a jó tanacsot ? Szeretettel valaszoltam-é a szeretetre? Azzal válaszoltam, hogy papom jelenlétében felduztam az orrom, hata megett pedig el kezdtem őt sértegetni, hirdetvén, hogy a kis ujjamban is több tudomány van, mint két tucat vaskalap alatt. Később sértegetéseim szélpuskaját rálövöldöztem papom családjára is, ócsároltam a háztartást, kosztot, ellátást. E miatt a pásztori lakon természetesen kitelvén becsületem, kárpótlást kerestem a nyáj között. Elmentem a lakodalmakba, hol én voltam az utolsó vendég ; a pincékbe, hol én voltam az első és utolsó ivó. I la ilyes 47*