Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-06-05 / 23. szám

mar ekkor el kezdé őt hevíteni. A gymnasiumot s majdan az akadémiai tanfolyamot tanárai teljes elismerése mellett végezvén be, az esküdt diákok díszes koszorújába vétetett föl s egy gymnasiumi osztály köztanitó. sagával bízatott meg. Majd később a mező-csáti három éves rektóriát fogadta el, honnan még néhány év előtt is meleg üdvözletekkel keresték fel azok, kik a páratlan becsületességü és szorgalmú rektort gyermek és ifjúkorukból ismerék. Jött a kápláni vizsga s utána néhány hónapi segédeskedés a sárospataki egyházban, honnan tolcsvai rendes lelkészszé választatott meg. Itt megnősült, feleségül vévén Patakról az egykori főgondnok, néhai Balogh István kisebb leányát Zsuzsannát. A gondviselés ritkán vezérel két ily rokon lelket együvé, mint ezt a két öreget. Azzal a gyöngéd szeretettel szerették egymást mindig, mióta csak együvé kerültek, mely képes az emberek életét meghosszabitani 70 vagy 80 esztendeig. Sokszor is mondá szegény öreg felesége, ki 40 év óta nagyon sokszor betegeskedett, hogy bárki más lett volna is az ő férje, ő régen régen nem élne már, s mig 1 ezt mondta szemeiben a hála és ragaszkodás meleg j cseppjei ragyogtak. Tolcsván, a Hegyaljára nehezült mostoha időjárás az életfentartásnak annyi gondjával sulyosult munkás vállaira, hogy helyzete már csaknem türhetlenné vált, mely helyzetből ugy szabaditá ki az egyházmegyei közgyűlés, hogy a mar akkor is divó korteskedés megtorlásául, a hernád-németii népes gyülekezetbe rendes lel- ! készül rendelte be. Uj állomásán azonban még egy évet sem töltött el egészen, a mikor ismét el kezdék keseríteni napjait. Nem a németiek, hanem a németek. Még tolcsvai pap koraban követte el a bünt, melyért most üldözőbe vették. A „daliás idők" virradtak fel a magyar nemzetre. Azok az örökemlékü napok, melyeknek viselt dolgait mi ifjabb nemzedék még nem csodálhattuk, benne részt nem vehettünk, csak mint szent legendákat őrizzük sziveinkben. Mikor a függetlenség jelszava zengett végig e sokat szenvedett országon, lobbot vetett a Kovács János hazafias lelke is s egy lángoló beszédben lelkesítette hiveit szeretni a hazát és tenni is érte most, mikor annak minden igaz fiára szüksége van. Ezékiel XXI. 25—27. verseire szónokolt: „Te pedig Izraelnek hamis és hitetlen fejedelme, kinek napja és ideje eljött, hogy vége legyen álnokságidnak : ezt mondja az ur isten: elvészem a királyi süveget és elvészem a koronát fejedről és nem lészen ez ; az alázatost felemelem és a kevélyt megalázom. Elfordítom, elfordítom, elfordítom azt." Azután, hogy a szent harcnak vége lett, kezdődött az ispionkodás. Igy került Kovács János is az üldözöttek közé s e beszédért előbb Kassan, majd Josefstadtban két évi várfogságot szenvedtettek vele. Nem zúgolódott e miatt, sőt büszke volt erre a két esztendőre, habár sohasem hallotta tőle senki, hogy hazafias érdemeinek fitogtatásaul, szenvedéseivel valaha dicsekedett volna. Fogsága ideje alatt tökéletesítette magát a német és francia nyelv ismeretében, mely nyelvismeret nem hevert nala — mint oly sokaknál — holt tőke gyanánt, a mennyiben csaknem késő vénségeig nem szűnt meg e két nyelv irodalmát, különösen a franciának őtet érdeklő jelesebb müveit tanulmányozgatni. Két francia munkát le is fordított magyarra is, azzal a szándékkal, hogy azokat közrebocsátja, azonban kiadó hiányában, mindez ideig kéziratokban (és pedig teljesen sajtó alá rendezett, gondos kéziratokban) várják azok a boldog feltamadást. Azaz hogy csak az egyik várja, mert a másikat nem találtuk meg hátrahagyott kéziratai közt; hihető, hogy valakinek olvasásra kikölcsönözvén, odaveszett. A meglevőnek, — mely két vaskos kötetre terjed, — cime a következő: „Olaszországnak, a mai szabadság és civilizációhoz való viszonyai, irta: Mazzini András Lajos." Tehát mint látszik, eredetileg olasz munka s a franciában is fordítás. S hogy épen ilyen irányú munkát fordított le, az onnan van, hogy ő a theologiai müveken kivül, nagy előszeretettel foglalkozott az általános művelődési és társadalmi kérdéseket tárgyaló iratokkal. A fogságból visszakerülvén, Apostol Pal, a tiszáninneni egyházkerületnek akkori püspöke nem akarta megengedni, hogy Kovács János állomását elfoglalhassa. Nem roszakaratból, hanem túlzott aggodalmaskodásból. Az 1852-ik év szeptemberében hatályba lépett büntetőtörvénykönyv értelmében ugyanis senki ott többé hivatalát nem folytathatta, hol valamely büntetéssel sújtott politikai vétséget követett el. Apostol tehát ráírt az alsózempléni egyházmegyére, hogy Kovács Jánost vissza ne helyezzék hivatalába, mert különben veszedelmet vonnak mind a magok, mind a püspök fejére. Azonban Hegedűs László ur, a nevezett egyházmegyének akkori erélyes esperese azt válaszolta, hogy ők teljesen törvényes alapon állanak (s ezt levelében be is bizonyítja) s igy senkitől semmit nem félnek. Ha azonban a főtisztelendő ur fél, ugy hagyja az ügyet a felelősség egész súlyával az alsózempléni egyházmegyére. „Oly férfiúról van itt szó — mondja Hegedűs ur ez igen érdekes levelében —, ki sokak bűne büntetését hordozá, ki egész hivataloskodása ideje alatt csak nyomorral küzdött ; oly családfőről, ki tolcsvai tengése alatt felesége örökségének nagy részét családostól együtt felemésztette s a mi csekélység megmaradt, azt a kormány itéletileg lezároltatta; oly családfőről/ ki ha ma hivatalából kimozdul, már holnap nem tudja fejét hol lehajtani s egy pár hónap — és az irgalmas szivek kegyelemkenyerére kénytelen szorulni." Hála a gondviselésnek e szerencsétlen helyzet nem következett be. Kovács János megmaradt H.-Németiben s többé nem háborgatta ott senkisem. Lecsillapulta reactió is, mely még az egyházba történt berendelésekor ellene