Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-05-15 / 20. szám

megállapítván, az időközben ő felsége, legkegyelmesebb koronás királyunk által engedélyezett s a jövő október hó utolsó napjára Debrecenbe kitűzött alkotmányozó zsinat elébe rendelé terjesztetni. Egyházunk kebelében megindított amaz üdvös mozgalmak, a közelebb lefolyt évek alatt mindnyájunk munkásságát nem kis mértékben vették igénybe, — annyival inkább, miután abbeli kötelesség alól magát kivonni protestáns emberre nézve erkölcsi lehetetlenségnek mondható. E kötelességem érzetében állék én is meg helyemen s azt nem is hagyom el elébb, de ez esetben okvetlenül, ha azt fogom érezni, hogy jövőre bármi oknál fogva is sikert többé nem ígérő fáradozásaimat saját hitfeleim hiúsítanák meg egyenetlenségeik által. E helytmaradás még sokkal nagyobb mérvben áll egyházunk külviszonyaira nézve, hol még mindig nem sikerült biztos nyugalomra vergődnünk; sőt ujabban felmerült kísérletek legszentebb érdekeinket fenyegették, minél fogva azok térfoglalását, minden áron akadályoznunk kellett, mi természetesen ismét csak szoros öszvetartásunk, minden egyes tényezőnek helytállása, kötelességének hű teljesitése által volt eszközölhető. Mert avagy nem ilyennek nevezhetjük e mindjárt első sorban, a már annak idejében annyi port felvert (famozus) pontozatok. bennünket egy ideig lázban tartott epocháját, melyet nyomban követe a középiskolákra vonatkozó, autonom jogainkat sértő törvényjavaslatnak a képviselő ház elibe lett terjesztése? Mindezen kérdéseken azonban egyelőre szerencsésen túl estünk volna, s ha esetleg fel is támadnának azok még valamikor, nem találnának bennünket többé az oly örömest szemünkre vetni szokott merev negaíió terén, mert valamint bízvást reá mutathatnánk az időközben magunk által szentesítendő tanügyi munkálatunkra, úgy az ezek körül történt egész eljárásunk világos tanúságot tehet arról is, hogy törvényadta autonom jogaink megóvása mellett sem idegenkedtünk soha az állam legfelsőbb felügyeleti jogát elismerni s tiszteletben tartani. Ámde, nem kevésbbé fontos, sőt némi tekintetben még érzékenyebben sújtó hitfelekezetünkre nézve azon legújabb s mai napig is még Damocles kardjaként fejeink felett függő esemény, mely az 1879-iki büntető törvénykönyv 40-ik törvény 53. §-ának félremagyarázatából származott. Az egész ügy azonban sokkal nagyobb mérvben foglalkoztatja a k. tábla mult december hó 28-án hozott e tárgyú, nemcsak reánk protestánsokra nézve annyira sérelmes ítélete óta az egész hazai közönséget, hogy sem arról különösen nekünk a kétszeresen érdekletteknek szükségesképen tüzetes tudomásunk ne lenne, és ha mindamellett is említést teszek a dologról, ennek egyik oka az, mivel rendében látom lenni, hogy hivatalos tudomása legyen a főt. egyházkerületnek azon lépésről, melyet márciusi conventünk e részben tenni mulaszthatlan kötelességének tartá s reménylem, hogy a mondott hó 12-ik napján a képviselőházhoz benyújtott, külöinben is köz-kézen forgó idevonatkozó petítiónk annyiban is helyeslésével fog a főt. eh. kerületnek találkozni, a mennyiben kérelmünket, a hazánkbeli mind két evang. egyh. nevében egyetemesen, azon egy okiratba foglalva, kölcsönösen aláirva, nyujtottuk be az illető helyekre. — A mint hogy e praecedenssel nem biró eljárás ösztönszerű követelménye volt a köztünki mentől nagyobb egyetértés szüksége érzetének, de jele annak is, hogy a közös baj, közös érdek, mindig közelebb hozza, esetleg egygyé forrasztja a különben nem mindig öszhangzatos szíveket. Azonban alig történt meg részünkről e lépés, a r. kath. magas derűs is egy memorandumot nyújtott be a kormányhoz, — és a mig mi petitiónkban azt kérjük, hogy az általam többször idézett 1879-iki 40. t 53. §. egy oly értelmű pótcikkel egészíttessék ki, mely világosan ki mondja, miszerint azon lelkész, ki más keresztyén vallásfelekezethez tartozó egyént megkeresztel, ennek nevét saját anyakönyvébe bevezeti s az erről szóló bizonyítványt az illető lelkésznek hivatalból meg nem küldi, hasonló büntetés alá essék, mint a minő szabva van azokra, kik valamely egyént életkorának 18-ik éve előtt az 1860 t. 53. §-je ellenére, más felekezetbe felvesz, — addig mondom míg a mi petitiónknak ez a veleje, addig a r. kath. derűs memorandumában a királyi táblai Ítélet álláspontját foglalja el s ezt kívánja lelkészei által jövőbeni eljárásuknál cynosurául vétetni. — Sőt még olyatén, a keresztyének és zsidók házasságát szabályozandó törvényjavaslatban már kifejezést nyert nézetek is hallatták magukat, melyek szerint, nemcsak hogy olyan novellaris törvényre nincsen szükség, mint a milyet mi szorgalmazunk, hanem ellenkezőleg, arra kell minden áron törekedni, hogy törölje el a törvényhozás az 1868-ik 53. §-ának azon részét, mely a keresztyének közti vegyes házasságból született gyermekek, melv vallásbani neveltetéséről rendelkezik — ezen jogot jövőre kirekesztőleg a szülőknek hagyván fel. Mindezekhez nem kell commentár s miután a képviselőház, egyelőre nem határozott petítiónk iránt, hanem a magas ministeriumhoz tette azt a következő, szórói-szóra eként hangzó utasítás mellett által: >;

>

A jelen kérvény, a mely mind az azt benyújtó helvét és ágostai hitvallású evan-