Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-10 / 15. szám

rét képezte a próbát kiállott életnek gazdag tapasztalata. O a legelvontabb igazságokat népszerűen, éles ellentétek* világos -példázatok vonzó alakjában tudta hallgatójával megértetni, megkedveltetni, elsajátíttatni. Frázisok, dagályos szólamok, melyeknek cifra köntösében — sajnos, még ujabb időben is — sok szónok árulja bölcsességének talmiaranyát, az ő beszédeiben nem találhatók. Ne mondja senki, hogy ezek nélkül a szónok figyelmet nem ébreszthet. Ébresztett figyelmet II., pedig sokszor az igazság mélyébe ragadta magával a hallgatót. Ennek igazolására csak egy esetre hivatkozom. O a hatvanas évek elején, húsvét ünnepén a lélek halhatatlanságáról szólt s filozófiai érvek népszerű értékesítésével támogatta a keresztyén egyház alaptanát. Kételkedtem abban, hogy hallgatói nagy része megértette. Ugyanaz nap estvéjén egy Győr-ujvárosi gazdának egyszerű, igénytelen neje az egész, délelőtt hallott beszédet, az egyes eszméket, az egész gondolatmenetet előttem — nagy bámulatomra — reprodukálta. Örök kár volna, ha e kitűnő beszédek „véka alatt® maradnának. II. magánjelleme szerencsés egységét képezte egyes különböző, sőt ellentétes erkölcsi erőknek. Ezek közül kettő lépett előtérbe s adott egész egyéniségének sajátságos jelleget. Minden szava, tette e két jellemvonás sajatlagos alakját tükrözte vissza. Ez volt: gyengéd szeretet társai — s tántorithatlan hűség a megismert igazság iránt Szeretet és igazság ő benne csodalatos egységben volt, egymásból folyt, egymásba olvadt, egymást kiegészítette. Innét az a szeretetre méltó optimismus, mely minden eseményben Isten kezét látta, minden fordulatot magasb eszme,* jobb jövő hírnöke gyanánt üdvözölt; optimismus, mely, mert vallási alapon, az igazság alapján nyugodott, még dísze volt agg orának is. Innét az a meleg részvét, melyet barát és ellenség sorsa egyiránt ébresztett benne ; az a gyengédség, mely sebet gyógyítva sebet nem ütött, mely adomanyt nyújtva nem tudatta jobb kezével, mit mivel bal keze, az a „mindeneket reménylő® indulat, mely atyai pártfogása ala vette a méltatlant, az elesettet is, a bünbanat könyeit a javulás biztos zálogául tekintvén. De innét az a hiúságot annyira sértő őszinteség is, melylyel ellent mondott mindennek, mi meggyőződésével ellenkezett; az a majdnem kíméletlen nyíltság, melylyel ostorozta a bűnt; az a kérlelhetetlen szigor önmaga s mások iránt, midőn az igazságról bizonyságot kelle tennie; azon soha nem titkolt felháborodás, melyet tiszta lelkében az alattomoskodás, a képmutatás szült; az a tiszteletre méltó, férfias bátorság, melylyel a belvilágát mozgató s boldogító eszméknek s érzelmeknek még ott is leplezetlenül adott hangot, hol e nyíltság árán állását, családja nyugtát, sőt életét is áruba kellett bocsátania. Optimismusa nem maradhatott ment csalódásoktól, de a csalódások nem ingatták meg hitét, nem gyengítették szeretetét; élte utolsó lehelletéig híven megőrizte azon sz. hitét, hogy az emberiség folytonosan halad, haladnia kell, mert a végetlen bölcsességü Isten ül a világ kormányán. E hit volt támasza, reménye, vigasza, midőn sorscsapások nehezültek reá. Ez volt bámulatos erkölcsi nagyságának alapja. E nemes jellem erkölcsi hatalommá avatta egész egyéniségét II. azok közé tartozott, kiket elfelejteni nem lehet. Egyénisége mind azokra, kik vele érintkeztek, mély, kitörölhetlen benyomást tett; legtöbbekben meleg rokonszenvet ébresztett, mig egyesek leplezetlen igazságszeretete által sértve érezték magukat, tiszteletét nem vonhatta meg tőle senki. Működésének sikere nagyrészt ebben leli magyarázatát. Ugyanazon szellem, mely hivei szeretetét s bizalmát magának kivívta, hódított ott is, hol a külső hatalom parancsszava (eltétlen hódolatot követelt. Bátor, férfias, váratlan nyilatkozata a hadi törvényszék tagjait annyira meglepte, hogy némán néztek egymás szemei közé, hallgatások tolmácsolván a kérdést: ezzel az emberrel mit tegyünk? Ezt igazolja a soproni cs. rendőrségének irányában tanúsított passiv magatartása, melyről fent megemlékeztem. Társa, ki megosztozott vele a börtön magányában, azon nyilatkozattal mondott neki búcsút, hogy H. őt jobb emberré tette. Őrei s a bigott tiroliak, kikkel érintkezett, nem egyszer adtak kifejezést azon tiszteletnek, melyet e veszedelmes „forradalmár* s „lutherános eretnek* bennök ébresztett. A természet, mintha kiegészíteni akarta volna azon jeles szellemi, erkölcsi tulajdonokat, melyeket II. az önnevelés, a folytonos tanulmányozás s az élet iskolájában magának elsajátított, jeles, imponáló külsővel aldotta meg. Magas termetű alak, mely az évek és viszontagságok terhe alatt meg nem görnyedt; rokonszenves szem, melynek szende fénye hódító nyájasságának volt méltó kísérője, éles ellentétben azon k >moly redőkkel, melyeknek barázdáit az idő vasekéje véste arcába ; mély kedélyvilágról tanúskodó ajkak, magas homlok, ég felé emelkedő, hófehér fürtökkel köritett fej, kitűnő, erős testi szervezet, ép érzékek, zavartalan egészség — méltó keretét képezték a szép jellemképnek, díszes lakhelyül szolgáltak a nemes léleknek. Mind ezen tulajdonok a legkitűnőbb mértékben képesítették őt azon feladatok teljesítésére, melyek egy buzgó lelkész szemei előtt lebegnek. E jeles tulajdonok buzgalommal, türelemmel, kitartással, tapintatossággal párosulva, megtermették jó gyümölcsöket a lelkipásztorkodás terén is. Ez volt azon tér, melyen híveinek a legjobb, a legfontosabb szolgálatot teljesité. Akadályoktól vissza nem rettenve, elkövetett mindent, hogy az igazságot a szeretet hatalmával érvényre juttassa. Nem tolta fel magát; de könnyen nem is engedte magát leszorítani azon térről, melyen hogy állást foglaljon, hivatásának ismerte; csak egy jellemző példát említek gazdag életéből. Értesülvén, hogy gyülekezetének egyik tagja, ki az egyház iránt hideg közönyt tanúsított, súlyos betegségbe esik, — H. meglátogatja. A beteg, egy német ajkú polgár, a mint észreveszi a beteg ágyához közeledő lelkészt, e szóval fordul a fal felé: „ich brauch Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos : ZDr. H3a,lla,gr

i JS^ói. DEUTSCH M.-féle művészeti intézet Budapest.