Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-20 / 12. szám

szellemnek nagy része az emberiségben legyen ; második, hogy az emberiség tudatával birjon az akarás esztelenségének s a meglét nyomorúságának s igy átalanos óhajtás legyen a béke, a nem-lét fájdalommentessége után ; harmadik, hogy kellő közlekedési eszközök segedelmével lehető legyen egy átalános elhatározás az akarat megszüntetésére. Mint Schelling mondja : az isten maga sem győzheti le az akaratot máskép, mint önmaga által. Végül summázza Hartmann metaphysikájának eredményeit. Beszél tehát a végső elvekről: az akarat és képzetről s ezek viszonyáról az Unbewusstban. Mert nincs más mint a tudattalan s annak működése : a reale nem egyéb, mint a világlényeg akarattevékenysége, tehát nem valami „caput mortuum,* ahogy némelyek az anyagot felfogni szeretnék. Az akaratot nem szabad a ténykedéstől elválasztanunk. Az akarás maga a tény. Ila öröknek vesszük az akarást, akkor a processust végetlennek kell vennünk előre, hátra. Ha gondolatban lehető volna is ez, realiter lehetetlen. A processus realitása feltételezi annak végességét, időbeliségét (Schopenhauer az időnek sem tulajdonit realitást). E kezdet határpont az idő és időtlen öröklét közt ; az akarat csak az időben akaró, midőn képzethez jut s az által actióba léphet. Képzet azaz tartalom nélkül az akarás üres, mely csak lesz, csak átmenendő az absolut nem létből a létbe, tehát csak létretörekvés (Ringen nach dem Sein), akarni akarás, de akarni nem tudás. Már fél az ember, hogy nem viszi ki Hartmann az okoskodást; de ő fel tudja magát találni. Az üres akarás addig vajúdik, míg nem szül és pedig csodák csodája : tudalmat. I liszen ez természetes. A ki nem elégített akarat — tudjuk már, — hogy mert ki nincs elégítve, eo ipso tudalmat hoz létre. „Ez az egyetlen világonkivüli tudatosság, — mondja Hartman — melynek felvételére okunk van.* De ne ijedjünk meg e világfeletti tudalomtól, éppen olyan ez, mint a miénk, csakhogy a miénket relatív kedvetlenség, a kedvetlenség többlete, azt pedig az absolut kedvetlenség és boldogtalanság hozza létre. Mihelyt ez az éppen most említett tudalom a világba lép, illetőleg a világprocessust consortiumba állva megindítja, mint ,stiller Compagnon" nevét eltitkolja, lesz belőle egyszeriíen képzet, ugyanannak a vett tudattalan képzetnek előde, melylyel már találkoztunk. Hartmann ugyan költőibben fogja fel a viszonyt: szerinte ez a képzet, a szenvedőleges, a nő, az akarat — nem tudom már az apja-e vagy a fia, — a tevőleges, a férfi. ,E két térfeletti elvnek a létre kész létezhetó'nek (des zum Sein entschiedenen Seinkönnenden) s a tiszta léterőnek (Reinseiende) ölelkezéséből származik a lét, mely ismét ilyen himnő ; az ő hogy ját atyjatói, wí-jét és mikéntjót anyjától örökölvén. Az ifjak vagy talán unokák házassági históriáját már ismerjük. A végetlen potentiáju férfi telhetetlen, mindig többet akar bírni, így aztán örök elégedetlenség fészkeli be magát a családba, mígnem az asszony megunja az örökös alárendeltséget s (á la Kybele) szövetkezik magzataival és szerencsésen gyám alá teteti a gazdát. Világosabban szólva megszűnik minden tényleges akarás, bekövetkezik a világ vége. Akarat és képzet beleenyésznek a tudattalanba. De mert e tudattalannak nincs sem emlékezete s mert az ő szabadsága önkény, szeszély, nem lehetetlen, hogy az akarás ismét kiválik a potentiából s a világprocessus ismétlődik. Nehezebb megértenünk a másik princípiumnak a képzetnek vagy eszmének eredetét. Ez időnkiviiliségében inductiv gondolat; ellentétben a tudalornmal objectiv lényegü. Plató eszméi változatlanok, mely változatlanság Hartmann szerint a létre nézve közönyösség volna; Plató az eszméket nevezi igazán létezőknek, Hartmann szerint az eszmét inkább valami nemlétezőnek kell tartani. Plató eszméi a jó eszméjében, Hartmannéi a tudattalanban foglaltatnak egybe, itt hatják át kölcsönösen egymást s együtt képezik abban a logicumot. E logicum negatíve az ő különböző alakjaiban positive mint absolut cél fejezi ki magát. Absolut cél ugyanis csak az lehet, mit nem célozni észellenes volna, mit abbanhagyni ellenmondás nélkül nem lehet. A cél mint a negatió negatiója teszi a logicumnak positiv oldalát, mihez tehát, hogy létre jöjjön az alogicum, kívántatik az, ami a logicumban mint ellenmondásos, mint aminek lenni nem kellene megszüntetendő. »Igy tehát az eszme mint tisztán létező először puszta alaki elv, a formaié logicum, s csak mint alkalmazott világ-logika, azaz az előtalált antilogicumra alkalmazásra az alaki elvnek az ellenmondás megszüntetése által telik meg az eszme a cél tartalmával, egyszersmind e célra szolgait eszközök egész ideális készletével.® Azon lehető ellenvetésre, hogy annak az eszméket magában egyesítő s a tudatosságot is eszközei közé számító tudattalannak inégis kellene tudattal birni, Hartmann megint csak azt emlegeti, hogy ehhez a tudattalannál hiányoznak a subjectiv feltételek, ott nincs is szükség reflexióra, mindent pótol a jóslátás; mindössze annyi világ előtti tudalmat enged meg, hogy a tudattalannak tudnia kell az állapotot, melyet tagadni akar. S a világprocessus finalitása — hát ez nem kiván tudatosságot ? Hartmann szerint nem, sőt e tudattalan finalitás az igaz philosophiai középút egyfelől és személyi pantheismus, másfelől a vak és céltalan szükségesség rendszerei közt. (Folytatása következik.) Dr. Bihari Péter. SYNODALIA. A református egyház egyetemes konventje. (Vége.) A konvent harmadik napi iilése a főiskolákról szóló rész tárgyalásának folytatasával kezdődött. A 204.