Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-01-02 / 1. szám

majd országgyűlési követ, függetlenségi harcunk idején a hunyadmegyei nemzetőrség főparancsnoka, 1868-ban Iíunyadmegye főispánja, mely méltóságát egész 1875-ig viselte. Hosszú ideig volt főgondnoka a vajdahunyadzarándi ref. egyházmegyének. 1 liilt tetemei fölött dec. 15-én, a halottas háznál Szőcs Sándor dévai ref. lelkész tartott az alkalomhoz illő szép beszédet. — Kemencki Gábor nyug. pákozdi ref. lelkész, 82 éves korában, dec. 23-kán elhunyt. Necrologját valamelyik közelebbi számunkban közöljük. Béke poraikra ! NECROLOG. Sokáig vártam, hogy a Prot. E. és Isk. Lap hasábjain legalább pár sort szentel valaki megboldogult atyám emlékének; de mivel várakozasomban keserűen csaló dtam, mert nemcsak hogy paptársai közül senki fel nem emlité, de még az illető esperes sem tartotta méltónak hivatalos tiszte szerint a kerületi gyűlésen jelentésében megemlíteni a keői ref. lelkész halalát, a ki pedig 40 évig volt munkása az Úr szőllőjének : azon reményben, hogy az olvasó nem veszi tőlem szerénytelenségnek, magam végzem el azt, amit a közönség talan mástól várt volna. S ezt nem azon célból teszem én, hogy nagy szavakkal elmondjam , atyámban minő erős oszlopa dőlt ki a prot. egyháznak. Korántsem. Ezzel a boldogult emlékét csak sértené.n. Hanem teszem ezt egyrészt azért, mert lehetnek még életben olyanok, kik kortársi vagy épen barati viszonyban álltak vele s kiknek jól esik e sorok olvasásánál visszapillantani az édes múltba, s kiket érdekel tudni, hogy a régi barati láncból egy szem ismét kiszakadt ; másrészt pedig azért, mert jólesik lelkemnek, boldogult atyám szelid, becsületes arcát elém varázsolni s vele lélekben olykor mintegy társalogni. Gózon László született Slavoniában, Kórógyon, 1810. dec. 13-án, Gózon Sándor kórógyi ref. lelkész és Zenthe Mária szülőktől. Edes atyját korán, már fél éves korában elvesztvén, hamar meg kellett Ízlelnie az árvaság kenyerét. Az isteni gondviselés azonban nemsokára egy mostoha atyát adott mellé Yárady Ferenc elébb mocsoládi, majd később vörosmarti ref. lelkészben. Iskolait a gyönki ref. gymnásiumban kezdte, majd Debrecenben folytatta s ugyanott subscribálván, theologiai pályáját is — mint mondá — sok nélkülözések közt elvégezte. Elébb Sepsén, Baranyamegyében akadémikus rektor s ugyanott később káplán lett; majd Hercegszőllősön töltött három évi káplánkodás után 1840-ben a szomszéd keői kisded egyházba lelkészül rendeltetett. Itt vette nőül Kontra Krisztinát, Kontra János volt kórósi ref. lelkész leányát, kitől két fiu s négy leánygyermeke született. Az utóbbiak közül egy meghalt ugyan, de azért elég gondot adott neki a megmaradt öt gyermek felnevelése is, kivált midőn 1859-ben azon csapás is érte, hogy porrá égett s 19 évi szerzeménye megsemmisült. Ez a szerencsétlenség sem csüggesztette el azonban a szerető apát; Sysiphusként újra kezdte a munkát, tűrt, nélkülözött, csakhogy csaladja jövőjét ismét megalapítsa. Az isteni gondviselés ekkor megmutatta, hogy a hol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb az isteni segedelem. Ekkor üresedett meg ugyanis a sokkal jövedelmesebb kopácsi ref. lelkészi állomás, s a kopácsi egyház hívei — kettő kivételével — a csapás altal sújtott keői lelkészt óhajtottak lelkészükül. Úgyde az alsóbaranyai egyházmegyében ez időben uralkodott nagymérvű nepotismus a kopácsiak jóakaratának gátat vetett. Az akkori főesperes — neve már nem jut eszembe — elsikkasztotta a kopácsiak folyamodványát, melyben a keői lelkészt kérték, s a két szál ellevnzék felmenvén a kerületi gyűlésre, ott azon határozat hozatott : > hogy Gózont az Isten meglátogatta, arról nem tehetünk, de* stb. Szegény atyám, így elhagyatva e földön mindenkitől, tovább tűrt, tovább nélkülözött, s kitartását az ég meg is jutalmazta, mert egy nővérünk kivételével mindnyájunkat saját szárnyunkra bocsáthatott. De még ezzel nem értek véget küzdelmei, szenvedései. A mit egyfelől keservesen megszerzett, attól másfelől megfosztottak; egyszer pincéjét törték fel, majd házi állatait hajtottak el, s a jó ég tudja, hány ízben és mitől fosztottak meg a vidéken még most is nagy számmal levő tolvajok. Ehhez járult még az is, hogy hívei, — ki altal izgatva, nem tudom — évről évre megcsonkították törvényes jövedelmét valamivel, még pedig mindig az egyházmegyei gyűlés jóváhagyásával. De ő ezek dacára is törhetlen hűséggel szolgálta egyhazát. Bár 70 éves volt, káplánt csak az utolsó évben tartott, ekkor is csak 7 hónapig, s talán már közelgő halálát érezte, midőn 1880. april 18-án még egyszer a szószékre lépett, prédikálván emez igékről : » Az én szivemnek kősziklája, és az én erősségem, Te vagtj, ó Isten! mindörökké'1

(Zsolt. 73-26.) ; következő vasárnap, april 25-én éjjel, ajkai örökre elnémultak, s a sokat hányatott férfiú, az Úrnak igénytelen, de buzgó szolgája, a szerető apa, megtörve testben és lélekben, hű lelkét teremtőjének visszaadta. Soha sem felejtem el azt a nyugodt, mosolygó arcot, melyet én már csak a ravatalon láthattam meg ; mintha csak ezen tudattal adta volna ki lelkét : Atyám! a mit reám biztál, eromlwz képest elvégeztem. A mit az élet tőle megtagadott, azt megadta neki a halai: a békét és nyugalmat. Temetésén a háznál Búzás Kálmán, a daróci ref. egyház ifjú lelkésze, ki a boldogult iránt mindig fiúi ragaszkodással viseltetett, tartott megható imat s velünk együtt őszintén megkönyezte a jó apát és hú pásztort, a sírnál pedig káplánja, Vitányi Bertalan mondott utolsó Isten hozzád ot koporsója felett. Isten veled, jó atya és buzgó pásztor. Emléked szivünkben élni fog örökké. Pihend csendesen hosszú almodat sírodban, lelked pedig találjon üdvöt a mennyei atyánál ! Gózon Gyula, ref. lelkész.