Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-02-27 / 9. szám
megjelelve, azonban ezek is boldogult apám fogalmazványai. Hogy a megboldogultnak a napi és heti lapokban megjelent temérdek kisebb-nagyobb közleményét és dolgozatai szintén összegyüjthessem s felsorolhassam, arról sokoldalú elfoglaltatásom miatt egyelőre le kell mondanom. Révész Kálmán. * Révész Imre utolsó napja. Révész Imre utolsó napjaról a legilletékesebb helyről kapott tudósítás alapján a következőket Írhatjuk : Reggel a legjobb kedvvel kelt fel s szokása szerint olvasgatá elmondandó egyházi beszédét. Harangozá> kor kocsin ment a nagy templomba, mert sikos idő lévén, az eleséstől nagyon félt. Az istenitisztelet végeztével a legderültebb kedényhangulatban ment haza, s — ami csodálatos — legkisebb nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak vagy mellszorulásnak, ami az utóbbi években minden templomi szolgalat után kisebb-nagyobb mértékben mindig gyötörte. Oly annyira jókedvű volt, hogy még dalolni is elkezdett (ezen szép régi dalt: Az ég alatt, a föld színén . . . .) Az ebédet, egészen a legutolsó tál ételig a legjobb étvagygyal s a legnagyobb jókedvvel költötte el. Folytonosan tréfálkozott családja tagjaival. Az utolsó tal étel behozatalakor — egynegyed két órakor — hirtelen melléhez kap, egyet jajdul, mellényét kigombolja, székéről feláll, párszor végig megy az ebédlőn s ezen szavakkal : »azt hiszem, mindjárt el fog. . „saját szobájába megy s karosszékébe leül. A családtagok először azt gondolták, hogy szokásos mellszorulása vette ismét elő, de pár perc múlva iszonyú görcsroham fogta el, mely a kiváló lélekerejü férfiút szivszakgató jajgatásra kényszerité. Fia rögtön orvosért szaladt, s midőn dr. Tegze úrral megérkezett, akkor már forrón szeretett apjat a földön, épen egy könyvállvány mellett elterülve találta. Ugyanis csakhamar megszűnt a boldogult iszonyú görcsrohama s azt vélvén, hogy a járkálás szüntetni fogja fájdalmát, fel akart székéből állani. Szerető neje könynyezve kérte, hogy ne álljon fel, de az erős akaratú férfi mégis felállott, egyet kettőt lépett, — de hiába ! a nemrég oly erős férfiút elhagyta már ereje, nem birta tartani magát s lehanyatlott. Kezével azonban mégis tartott annyit magán, hogy gyengéd neje segítségével lassan s nem nagy rázkodással esett le s fejét épen nem ütötte meg. Az orvosi segély megérkeztekor rögtön karszékébe tették, — mivel ettől fogva csakis egyes tagjait tudta mozdítani, de egész testét illetőleg már tehetetlen volt, — ruháitól megszabadították s érvágást kísérlettek meg rajta, amit azonban az előhívott borbély a beteg karjának túlságos kövérsége miatt, többszöri próba után sem volt képes véghez vinni. A boldogultnak fájdalma ekkor tájban csilapodott, egész öntudatosan felelt az orvosok — dr. Tegze és dr. Török urak kérdéseire. Csakhamar ezután ágyba tették, a honnan önerejéből többé nem kelt fel. . . Különösen fejével volt kínja, folyvást ehez kapkodott, s egyaltalaban nem találta helyét, mert mindig a fejalj magasítását kérte. Emellett folyvást forgatta fejét, ami miatt a rendelt nadályokat csak nagy bajjal lehetett reá rakni; ezenkívül jobb lábát folytonosan dörzsölteté. Midőn kinja néha szűnt s szóhoz tudott jutni, mindig teljes öntudattal s még emellett sokszor tréfalkozva beszélt. Ekkor mondá a többek közt: „Most valóban elmondhatom !• Nyögök mint a galamb, az én szemeim felemelkednek magasságba, Uram ! erőszakot szenvedek, adj nyugalmat nekem!* De alig mondott pár szót — szivszakgató jajgatása ismét felhangzott. Fél négy óra felé már türelmetlenkedve követelte, hogy vágjanak rajta eret s csakugyan midőn 4 óra felé Újházi doktor urnák sikerült eret vágni bal karján nagyban megkönnyebbült, ugy, hogy még lábán is eretakart vágatni. Jajgatása megszűnt, nyugodt percei gyakoriabbak s hosszabbak voltak ; fejfájása csillapulhatott, hanem gyomrával szenvedett iszonyú kint s az erős jajgatas helyett nehéz, hörgő lélekzése szakgatta az ágya körül állók szivét. Balkarja, melyen az ér megnyittatott, igen megzsibbadt, ezért kérte, hogy egy kis zsírral kenjék meg. Hű káplánja teljesíté kivánatát s azt mondá neki a megboldogult : „ Csak nem az utolsó kenetet adja fel kedves tiszteletes úr f ! Azért csak kenje kérem, nagyon jól esik.' Csakhamar ezután így szólt nejéhez: „Megijedtetek, ugy-e galambom ? . . . Nem kell félni! .... az Isten nem hágy el. .. . mindent jórafordít /* Félötkor hörgése hirtelen megszűnt, arca megkékült s csaknem egészen megmeredt. Azt hitték, rögtön meghal, de csakhamar megszűnt e roham annyira, hogy maga a boldogult is többször mondá, hogy könnyebben érzi magát. Nem sokkal ezután így szólt: „ Környékezett ez a haszontalan gutaütés, de én is visszavágtam neki .'<< A vizet igen gyakran kérte és nagy mennyiségben itta : „ Van e jó viz Túront — kérdé káplánjától, ki Túrra való — s midőn ez azt felelte, hogy bizony ott rosz ivóvíz van, a megboldogult így folytatá : »hejh ! Elesden van csak jó viz, megihatik az ember 10 litert is egy nap !* Hét óra tájban mar kezdett légzése még nehezebbé, hörgőbbé válni, ugy hogy e miatt már beszélni is nehezebben tudott, a vizet és orvosságot is alig volt képes lenyelni. Mégis midőn neje kérdi tőle, hogy beveszi-e az orvosságot, azt felelte rá: »Be bizony lelkem, ha százannyi volna is.* Majd szintén nejéhez, ki folyvást simogatta szenvedő tagjait, így szólt: „ A te bársony kis kezedből mennyei szikrák lövellenek belém, valóban enyhül fájdalmam — vagy ne is bókoljak neked Fél nyolc óra felé, méginkább növekedtek kínjai, ekkor mondá utolsó szavait ez életben. Ugyanis neje kérdezvén tőle, hogy ne tegyen-e meleg köménymagos ruhát reá, lassú hangon, vontatva, de egészen érthetően így felelt : „ Bizony — jó lesz — lelkem!1 1 Ezentúl többé szólani nem tudott, látszott egypárszor hogy még óhajtott volna, de szó helyett csak
