Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-08 / 6. szám

ragrafusra menő leckézés ; semmi melegség, semmi hév, csak olyan szekunda, csak olyan botozás, mint más tantárgynál. Azaz, hogy még sem olyan. Mert a vallás csupán melléktantárgyul szerepelt, mint a szépirászat. S milyen megfordított dolog az, mikor a szeretet, megbocsátás stb. elveit bottal verik az ember fejébe : a szívbe kellene beoltatni a Krisztusnak, az evangéliom világával. De a szívben sötétség. De hogy is ne ?! A rideg valót mondom ki — fáj, hogy ki kell mondanom, midőn azon általános tapasztalatnak adok kifejezést, hogy az igazi vallásos melegségből nagyon kevés volt a mi főiskolánkban, úgy a gymnasiumban, mint az akadémián. Legmagasabb volt a közöny. Tisztelet a pár kivételnek, de nyilvános előadás alatt megtörtént, hogy egyik tanár játszi mosoly közt, másik szánó mosoly közt, harmadik gúnyos mosoly közt beszélt a vallási dolgokról. Ily körülmény nem igen teremti meg alapról alapra az erős vallásos meggyőződést. Mikor aztán az érettségi vizsga után pályát kellett választanunk, kik a papi pályára léptünk, leginkább azon tekintetből tettük, hogy biztos kenyeret ád. Hanem az akadémián tapasztaltunk még különöst. Előkerült a dogmatika, mint a theologiai tudományok alapja, s a mi tanárunk éles logikával, tudományos alapon, nekidőlt az egész hitrendszernek s kimutatta, bebizonyította, hogy az egész dogmatikai épület egy hamis tételen, a Krisztus istenségén alapul. Hibás lévén az alap, hibás az egész, egyszóval képzeletszülemény, és semmi valóság. Sokszor elgondolkoztunk aztán azon kérdés felett, hogy tulajdonképen mi lesz a mi feladatunk jövőre, mint papoknak ? Es nem tudtunk rá feleletet találni. Krisztus aludt a hajóban. El-elmerengtiink aztán, mint Marius Karthágó romjai felett. Mert a mi vallásos lelki épületünk is ilyen rommá leve. Csak egy halvány sugár derengett még kétkedő lelkünkben : a morál igen jó kezekben volt. Tehát leszünk morálpredikátorok — gondoltuk magunkban — ez igaz, ez megdönthetlen. Oh ha a bibliát ismertük volna ! Ha az evangeliom éltető, melegítő lángja lelkünkbe van oltva igy kiálthattunk volna a fagyos kétkedésnek: és mégis mozog a fold ! De a biblia ? miért olvastuk volna, mikor az egész csupán a felcsigázott képzelet légből kapott szüleménye. így tettük le aztán a kápláni vizsgát, teljes meghasonlott kedélylyel s azon szégyenitő öntudattal, hogy mi most szétmegyünk a világba, nem úgy, mint bárányok a farkasok közé, hanem megfordítva, előre elgondolván, hogy ha majd történetesen a fagyasztó hitetlenség gunyvigyorogva elibünk áll, mivel fogunk védekezni ? vagy hallgatnunk, társul szegődnünk kell és nem szólhatunk, mert nem hiszünk. Azt kérdhetik önök : hát a ti főiskolátokban nem tanították a bibliai magyarázatot, az exegesist ? Óh igen, elmondom hogyan. Tanultuk egy évig a héber nyelvtant, egyenesen nekirontva a teremtés történetének. S hogy mennyire haladtunk, kitűnik abból, hogy a kápláni vizsgán alig baktattunk az olvasásban. Mi úgy gondolkoztunk már akkor, hogy a divó eredménytelen rendszer helyett sokkal jobb lett volna a zsidó nép vallásos szokásait, fejlődését fejtegetni a biblia magyar szövege alapján, rámutatva a forrásokra. Hogy a héber nyelv tanítása felesleges, nem mondom. De nyelvtudósnak más a feladata s más a papnak. Mi pedig papoknak készültiink mindannyian. Mit eredményezett ránk nézve a szokásban levő exegeticai előadás r Bizony semmit. Tanárunk elolvasott egy verset héberül, lefordította magyarra, egy-kettő leírta, utána a többi olvasott, vagy máskép töltötte az unalmas időt. A colloquiumon aztán mi is elolvastuk előbb héberül, úgy, a hogy tudtuk, azután rá mondtuk magyarul. De mit is akartunk elérni tulajdonképen a héber fordítással, mikor egy egész éven keresztül elég volt valamelyik rövidebb darabot lefordítani. Talán hogy rosz a magyar fordítás Hat az ahhoz értők adjanak jobbat! Annyi bizonyos, hogy az arra vágyók kedveért nem volna háládatlan, a keleti nyelvek tanítására egy tanszéket felállítani, ha nem hiányoznék a nervus rerum gerendarum, de hogy mi négy év alatt 672 órán nem tanultunk 10 órai hasznos dolgot, az is bizonyos. Mert az uj testamentummal is így jártunk el, persze görögben. Nem mondom, hogy néha-néha nem hallottunk egy kis jófajta magyarázatot is, de ez az egészhez mérve elenyésző csekélység volt. Sőt volt egy rosz eredménye ez exegeticai előadásoknak. Roppantul haragudtunk a zsidó és görög nyelvre, s így megharagudtunk a bibliára is, szégyen kimondani, de így volt — és nem olvastuk ezért sem, ezen ok is hozzá jővén ahoz, mint felebb mondám, hogy a biblia csak néhány rajongó egyén meséje. (Vége következik). Egy ifjú pap. TARCA. Kultur-harc. Az ág. h. evangelicusok 1878-ik évi egyetemes gyűlésén felhozatván a vasárnap megszentelésének kérdése, az az indítvány, mely a kormány közbenjárását ez ügyben sürgette, elvettetett és kimondatott, hogy minden ez ügyben nyilvánuló panasz elintézése az egyházhatóságok körébe vág. Ennélfogva tehát az egyházhatóságok körébe vág annak elintézése, hogy vásárok vasarnap ne tartassanak, hogy a város- és a faluházán, valamint a megyéken ne vasárnap d. e. 9 órára hívják össze a gyűlést, hogy a programmbeszédek ne rendesen ily napon, s hozzá még délelőtti időben mondassanak el stb. Akárhány állami, megyei, városi vagy magánintézetbeli pl. bankhivatalnok ajkairól szállt el már a keserű panasz, hogy még egy vasárnapja sincs, a melyen magát Istenének átengedhetné inkább, mint a hét más közönséges napjaiban.