Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-12-12 / 50. szám

Mióta a synthetika praedikátió ellenségei pogány elemnek, erőszaktételnek, üstöközésnek nevezték el a szigorú rendszerhez való ragaszkodást: a mi népszerű homiliairóink közül is sokan megszerették a levegőbe való beszédet, ugy okoskodván, hogy a logikahoz nem szokott falusi koponya ugy sem tudja figyelemmel kisérni azt a művészi vitézkötést. Felállnak tehát, dictióznak, toasztiroznak, porfelleget csinálnak, s ha Dobos szerint a szónoknak egy egész könyvet kell a hóna alá venni, ők a hátukra veszik a bibliothékát, hogy kényük-kedvük szerint kibeszéljék magukat. De amiből elvégre is nagyon keveset vagy semmit sem tanulunk, mert épen a sok mindenféle miatt hiányzik az egység s a zápor beszédben nyomtalanul enyészik el a bebizonyítandó igazság. Ennek az iránynak, ennek a rendszertelenségnek legtulhajtottabb kinövése már a Zombori Gedő kiadott füzete. Mint afiléle érdekesnek Ígérkező Homiliákat öszszehasonlitottam a Dobos homiliáival, természetesen nem azért, hogy Zomboritól is olyat várjunk, mint a Dobos remekei; hanem igenis azért, hogy tisztán és világosan álljon előttem az: minő előkészülettel, a példányképeknek mily mértékű tanulmányozásával fogott szerző e rendkívül nehéz faj műveléséhez .Egyetlenegy beszédet találtam az egészben, amely ugy homályosan Dobosra emlékeztet; de ez is csak azért, mert az ő egyik művének igen halvány tirádája, felfrissítve egy kis megyaszói garnirunggal (Lásd Zomb. XXII. sz. és Dobos Hom. 207—216 1. Jézus megmossa a tanítványok lábait). A többi túlnyomó rész nem hogy a példányképek tanulmányozásáról, de még a homiletikai szabalyok figyelembevételéről sem tanúskodik. Az a nehéz és sok faradsaggal járó tervelgetés, a szövegben levő eszmének kikeresése, propositió, felosztás, exordium, tractatió, conclusio, s az erre megalapitottt szabályok, ugy látszik szerző előtt csak a tudomány piperecikkei, vesződjék vele a gyakorlati tanár meg a censurára járó gyalog candidaius. Neki most úgy tetszik, hogy egy szuszra, egy adagban mindent elmondjon (L. II, III, VI, IX, X, XII, XIV. sz. beszédeket); másutt meg megáll, pauzal, s miként a Mindenszentek napjára való tárcacikket, egyházi beszédeit apró portiókra osztja tel, amely portiók közül az egyik hat sor (Lásd 103 1.) a másik 10, a harmadik egy lap vagy egy levél (L. IV, V, VIII, XVI, XVII, XIX stb.). Az exordium legtöbbnyire csak puszta bekopogtató, ahol egy pár megjegyzést előre bocsát s aztán mintha kergetnék, siet a tárgyalásra (L. XX, XXI, XXVI sz.); néhol meg valósággal ajtóstul, rettenetes dérrel-durral ront be s ilyenforma felkiáltásokkal kezdi el beszédét : „Nagyszerű jelenet* ! (XVI sz.) . . . „Nincs borzasztóbb allapot mint nem látni, óh nagy csapás ez 1 őrizz meg minket tőle Istenem !* (XVI sz.) vagy pedig elébe vág a tárgyalásnak, mint például a XII. számú beszédben, ahol Ruth és Boáz története felett elmélkedvén, mar az exordiumban megteszi az életre való alkalmazást; hogy t. i. a mai gyermekek épen ellenkezőleg mint Ruth, tiszteletlenül bánnak az öreg szülékkel. Általában a szabálytalanság jellemzi Zomborinak kiadott füzetét. Bátran merem állítani, hogy az egész nem egyébb, mint Széchenyi szavaival élve „olla potrida* ; feltálal mindent, a mi eszébe jut, rend, összefüggés, egység és tervszerűség nélkül. Hogy a bibliás szövegek felett szónoklattani utasítások szerint hogyan kell meditálni s eképen az egész berendezést célszerűen megállapítani: szabad legyen Zomborival szemben egy pár kísérletet röviden bemutatni. A XXVIIi-ik sz. egyházi beszéd Luk. XXIV r. 13 — 34 verse alapján az Emmausba menő tanítványok utazási történetét dolgozza fel. Ha nem pusztán a betű áldástalan tanát prédikáljuk, hanem a betű alatt valami magasabb szellemi értelmet is keresünk, nézetem szerint a felvett textusból minden erőszakolás nélkül ki lehet vonni azon tárgyat: hogy miként az Emmausba menő tanítványokat ott kisérte egy útitárs, a Jézus, ugy minket embereket is a földi élet utján kisérni szokott egy útitárs, a hit, az evangyéliom. E tárgyhoz aztan a felosztási iránypontokat is nagyon könnyen ki lehet keresni a szövegből. íme a tanítványok útnak indulnak Emmaus felé, s mindjárt az ut kezdetén hozzájuk csatlakozik Jézus. Igy kel útra a rni lelki világunk két utazója is, az önbizalom meg az életkedv. De alig, hogy elindulunk, alig hogy kezdünk beszélgetni a lett dolgokról, már is ugy tetszik, mintha a két utazónak egy harmadik társa is volna. Nem ismerjük, nem tudjuk honnét való ; csak azt látjuk, hogy velünk van és kisér. Igen! mindjárt az életpálya kezdetén utitársul csatlakozik a hit. A tanítványok folytatjak utjokat Emmaus felé; beszélgetnek a lett dolgokról és elmondjak, hogy mi történt Jeruzsálemben. Haladunk mi is az élet útján tovább. Küzdünk, faradunk, harcolunk, kapjuk a sebeket innen is, onnan is; látjuk hogy az igazság igen gyakran keresztre feszíttetik, és elkeseredünk, talán zúgolódunk ; az önbizalom és az életkedv búra-borul a lett dolgok miatt. De íme a zúgolódás között megszólal az útitárs : Micsoda beszédek azok, amelyeket ti szóltok, miért vagytok szomorú abrázattal ? Ne háborogjatok! a világ folyása mindig így megy. Van bánat és csapás elég; igen sokszor a jó bukik el, de az isteni igazságszolgáltatás nem szokott elmaradni. Hallgassátok csak a profeták profetálásait! Igen ! az élet keserű óráiban megnyugtat bennünket a hit. A tanítványok elközelítenek a faluhoz, melybe mennek vala és kérik a Jézust: maradj meg velünk, mert immár beestveledik. Az ember is eléri élte alkonyát, az öreg kort. A nap immár nyugovóra száll, a halai éjszakája sötétlik előtte. Irtóztató gondolat; mi nyugtat meg a felől, ami a sitontúl következik. Ott van a hu útitárs, az a hallhatatlan égi hang, az a szent sejtelem; amely bölcscsé és tűrővé lenni megtanított. Az utja végéhez közeledő gyarló teremtés megragadja, erősen kéri : maradj meg velünk, mert immár beestve-