Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-28 / 48. szám

ha látszatnak nevezi is a tüneményt, de valódi látszatnak, honnan mint füstből a tűzre, következtethetnünk lehet a létre. Tetszett a visszatérés a formális logikához, mi annyit jelentett, hogy a philosophia nem arrogál magának szokatlan észjárást, sajátságos gondolkozási tehetséget és törvényeket, nem akar több lenni, mint a fogalmak feldolgozásának tudománya. Tetszett a szerénység, melylyel a bölcsészet az absolutról lemond, de még a minden áron elérendő egységről is. Magok azok a reálék vagy qualék is, melyekhez Hetbart metaphysikai okoskodása jut, nem voltak összebékíthetlenek a physikai atom-elméletekkel. Az idealistikus bölcsészet maga szigetelte el magát a tudományoktól. Nem vehette rossz néven, ha a tudomány tisztességét megtagadták tőle. A tények nagyon ékesszólók s meggyőző erőt kölcsönöznek azon tudománynak is, mely őket registrálja, törvényeiket ellesi s azok igazságára épít. Bármily mesés eredményekhez vezetett a tiszta gondolkozás, ködszerüeknek tűntek azok fel a tapasztalati tudományok positiv eredményeivel összehasonlítva. Mi positivumot várhatott a világ egy oly philosophiától, mely az ,omnis determinatio negatio" elvével minden állításában tagadást involvált ? A varázsból, mely a panlogismus tükrében multat, jövőt, anyagot, szellemet, világot, istent, babonát és bölcsességet együtt mutatott, hol minden megtalálta a maga helyét, hova minden elfért, hol az ellentétek szükséges mozzanatok, csakhamar felviradott a világ s nem akart abban többet látni szemfényvesztésnél. Az apriori megismerés felett cserépszavazattal ugyan, de kimondta kárhoztató ítéletét a közvélemény ; az aposteriori ismeret lett hivatalossá. Mint szokott történni, az apostaták legtöbbet tettek az absolut bölcsészet rossz hírbehozatalara. Az ellenfeleknek még kíméletesebb nyilatkozatai közé tartozott ez, mely szerint a philosophia beteg lelki jelenség (Schubert) s nem egyéb mint a mindenségnek istenítése. Professionatus philosophusok nyilatkoztatták, hogy a bölcsészeinek nem sza bad többet akarni, mint a megfigyelés által feltaláltat hypothesisek által értelmezni (Beneke). Bruno Bauer szerint Hegel nem veszi észre, hogy a szellem ma gőzben és vasban testesül meg, hogy az arany az egyedüli idealista, mely nélkül nincs ipar. Mások a hegeli bölcsészetet scholastikának, udvari philosophiának, prókátorságnak stb. nevezték. A Hartmann-féle világnézlet előállására nem volt befolyás nélkül századunk materialismusa, főleg naturalismusa, mely a természettudományok nevében beszélt a speculatio ellen, holott maga is belekeveredett a speculatio thémáiba. Az anyag kézzelfoghatólag tudja magát igazolni a tudalom előtt, de az erő hozzáadása nélkül nem több egy üres abstractionál. Ez erő fonalán soha sem lesz nehéz az anyagelviségből kimenekülni, mert az erő túlmutat az anyagon, jobban mondva az anyag csak egyik tüneménye az erőnek. Az anyagvi. lággal tüzetes foglalkozás, az anyag változatlan törvényeinek észlelése, a bámulat, mely bennünket elfog, midőn a sötét tömegnek titkaiba pillantunk, éreztetik velünk, mily sok az, ami kivültünk van, tőlünk függetlenül létezik, s létezett, mielőtt tudomást nyertünk volna róla. S ez a külső világ nem holt halmaza a tehetetlen anyagnak: mozgás, változás, élet van mindenütt s e látszólagos zavarban, esetlegességben felséges rendet, csodás összhangot ismerünk fel, ha vizsgáljuk. A föld keblének rétegei, a folyam iszapja, a felmeredő sziklák mind egy nagyszerű életről beszélnek, csak tudjunk belőlök olvasni. Ez egyetemes élet végetlen gazdagsága és változatossága mellett mivé törpül az ember az ő tudásának pislogó mécsével, mely csak arra való, hogy a nagy sötétséget észrevegye maga körül. Maga az ember az ő ismereteivel a természet terméke, előállván tudta és akarata nélkül, a teremtő erők összehatása folytán élvén és mozogván igen sokáig a földön, mielőtt csak kérdésbe is tette volna magának, miért és mire igyekszik. S e saját törvényei szerint jaró roppant gépezetről mondhatja-e az ember, hogy ezt csak ő gondolja, vagy hogy ennek ő ad törvényt, midőn egy észre nem vett kerék lendülése összezúzhatja őt. S a gondolkozásból mi lesz, ha az erre szolgáló apparatus : az agy megsérül vagy széthull ? És így tovább. A természettudományok rettenetesen nivellálnak : amivel az ember oly nagyra volt, azokból az ő magának vindicalt kiváltságaiból maholnap alig marad valami, osztozik velünk az utolsó féreg, osztozik a moh is életben, fejlődésben, elmúlásban. De egy mélyebben gondolkozó ember sem fogja azért állítani, hogy az ember lelki szükségét kielégítik a tapasztalati tudományok positiv eredményei. Azokból a kérdésekből, melyeket a bölcselés maga elé tűzött, egyre sem felelt még a tudomány s nem is felelhet. E kérdések nem odazhatók el, sőt mentől többet és világosabban tudunk az adottról, annál inkább ösztönöztetünk kitölteni a hézagokat, megfoghatóvá tenni a csak tényeiben jelentkező okot, s gondolni magunknak a háttérben rejlő nagy egészet. A mai speculatio nem hunyhat szemet a tudomány eredményei előtt. De ha jogosult iránya ez a megismerésre törekvő emberi szellemnek, nem kevésbé jogosult amaz. Vívmányaiban egyik sem szégyelheti magát a másik mellett s Hartmann korszerű feladatra vállalkozott, midőn speculativ eredményeket inductiv tudományos módon törekszik bizonyítgatni. Csak a vállalkozásról szólok, nem a sikerről. A Darwin nevéhez kötött keletkezési elméletnek hovatovább fogynak ellenfelei. Hartmann is felhasználja e theoriát. De vájjon a fejlődés nagy gondolata nem ott volt-e már a legrégibb bölcsek világnézletében s nincs-e ott a Kant utáni speculatióban ? Schelling természetbölcselete s utána a Steffensé, Olcené, Baaderé nem egy költőileg nem kevésbé szép mint találó előállítása-e a mindenlét nagy fejlődési processusának ? Hegel hatalmas szelleme nem vetett-e világot az egyetemes élet oly nagy körére s oly mélységeire, hova előtte a lélek