Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-01 / 5. szám

látva halotti beszédekkel. Vannak ilyenek Fábiántól, I Gyöngyosytől, 1 leiszlertől, Illyéstől, Kozmatói, Lakatos- ! tói, Lukácstól, Mak'áry Papptól, Margócsytól, Papp Károlytól, Révész G.-től, Tompától, Péterffytől, talál­hatók a gyászesetekre vonatkozó papi dolgozatokban, és a különféle esetekre vonatkozó papi dolgozatokban szintén. Mellékesen azonban legyen szabad megemlíteni, hogy én részemről a halotti predikátiókat sohasem ne­vezném el »dicsbeszédeknek,* még akkor sem, ha tar­talmuk csakugyan nem allana másból, mint túlságos dicsérésből. Nem különcködésből ; sem nem azért, mert már a latin közmondás is azt tartja, hogy »de mortuis nil nisi bene,( < hanem azért, mert a lehető legbővebb nyájasság mellett a gyászbeszédekben akaratlanul oly : dolgokat is érintünk, melyek keserűségüknél fogva az , édesgetést kellő mértékben ellensúlyozzák. Különben nem is képzelhetek magamnak oly pro­test. gyakorlati lelkészt, ki azon kellékről, melyek egy gyászbeszédhez megkívántatnak, alapos tudomassal nem bírna. Hiszen még theologus-korunkból emlékezetünkben van, hogy e kellékekről például Hűffel Lajos, a néhai bádeni praelatus, így szól : »A szónok állapodjék meg az elhaltnak mindennapi körülményeinél és ovakodjék minden tüzetesebb észrevételek- és megjegyzésektől, le­gyenek azok előnyösök vagy hátrányosak. A halotti prédikáció sohase legyen a szó teljes értelmében az el­hunytnak jellemrajza, mert igen sok dolog nagyon bi­zonytalan, kockáztató színben tűnnék fel, a lelkésznek pedig mindig igaznak kell lenni. Ha a hallgatók a ki­múltnak életviszonyait jobban ismerik, mint minőknek a lelkész azokat ecseteli, akkor a lelkészi hivatás tekinté­lyéből mindig veszt, és a gyászbeszéd a megvesztege­tésen megvásárolt hizelgéshez hasonlít. De még gondo­sabban tartózkodjék a lelkész a feddéstol mint a dicsé­réstől, és sohasem ítéljen el valakit. A legjobb ember Isten előtt bűnös ; de a legnagyobb bűnösnek is nyitva áll még egy út az isteni kegyelemhez és a lelkész soha sem bíró. Leginkább pedig kerülje a lelkész a finom, és takart célzásokat, mert azok mégis megértetnek és épen úgy sértenek, mint a leplezetlen elitélés, azon felől még a lelkészre a csalfaság és gyávaság színezetét hárítják. Mindenek előtt oda törekedjék a gyászszónok, hogy hallgatóit a muló, érzéki világ fölibe, az Istenhez és azon jobb léthez, melyet mindnyájunk reménylünk, fel­emelje. Ebben fekszik a legerősebb vigasztalás a gyá­szolók és a legjobb épülés a többiek számára. Ajánl­hatni e tekintetben a következő thémákat: Mily lelkü­letre kell szert tennünk, hogy a földi életből való elköl- ; tözésünk vidám legyen; hova vezéreljen minket azon gondolat, hogy minden léptünkkel sírunkhoz közeledünk ; mily fontos ama meggyőződésünk, hogy a halál valódi életünket legkevésbbé, sem szakítja félbe; a jó ember­nek halála. A halál álom; mily édes az elhúnytnak nyugalma; miért sirtok ti ? Te boldog vagy, néked igen jó dolgod van; a keresztyénnek vigasztalása ked­vesei sírjainál; mi viszont látjuk egymást ; ő elvégezte dolgát; atyám házaban sok hajlék van; hol vannak, kiket siratunk r az elhunytnak szava a hátramaradottak­hoz ; az élet mulandó ; a halál gyermekeinknek — agg­jainknak legjobb ellátása; a halál csak átváltozás; a kötelességszerű határ, melyet halottaink feletti fájdal­munknak szabnunk kell.* Azonban nemcsak hogy ezt tanultuk, hanem ha az idevágó ujabbkori műveket olvassuk, tapasztaljuk, hogy halotti beszédeinkre nem igen illik a „dícsbeszéd" elnevezése. Akár a hazai gyászszónokok műveit, akár a német gyakorlati egyházi irodalom terén egy Oemler, Reinhard, Dietsch, Lang, Veillodter, Friedrich, Ohly és Florey dolgozatait nézzük, meggyőződhetünk, miszerint ezeknek halotti prédikációiban a dicsérés épen nem ké­pezi a főtartalmat. Volt ugyan egy kor, hol az általam kifogásolt meg­nevezés teljesen reájok illett a halotti beszédekre. Előt­tem fekszik egy német halotti predikatiós könyv 1680 ból egy lipcsei paptól, melyben minden egyes dolgozat nem más, mint dicsbeszéd a szó legteljesebb értelmé­ben. Mégis az abban előforduló beszédek igen figye­lemre méltók, még pedig hosszúságúkra nézve. Bátorságot veszek magamnak e könyvből egy né­mely helyet idézni. Itt van többek közt egy gyászbe­széd ezen thema felett : »Juristen, gute Christen.* A be­szédnek, iletőleg annak, ki felett a beszéd mondatott, teljes címe így hangzik: Juristen, gute Christen, bei christlicher Leichenbestattung Herrn Nicolai Creusels, der Philosophie und beíder Rechten fürnehmen Docto­ris, des Chur- und Hochfürstl. Sachs. Ober-Hofgerichts und Juristen-Facultát ansehnlichen Assessoris, des klei­neren Fürsten Collegii Collegiati, der Universitát wohl­verdienten Syndici und weitberühmten Consulentens in Leipzig, den 13. Augusti An. 1676 in der Paulini-Kir­chen aus Prov. IIX. 15—16. az exordium 7 lapra, az egész beszéd 28 lapra tetjed ; az utána következő élet rajza az elhunytnak pedig 3 lapot foglal el, tehát a be­széd és az életrajz 38 lapot vesz igénybe. A bevezetés így kezdődik: „Minthogy Barák és Debora szép diadal- és öröménekükben többek közt a juristák és törvénytudókról a következőt éneklik : Machir­ból fejedelmek jöttek és Sebulonból kormányzók lettek az irótoll által (Jud. V. 14.), mi erről ez alkalommal méltán megemlékezünk, mert az, kinek most az utolsó tiszteletet adunk, szintén az irótoll által kormányzóvá lett. . . . Együtt vagyunk ennélfogva, hogy a boldogultnak dicsőítésére és saját épülésünkre a szentírásból egy­némelyeket meghallgassunk. Ezt annál inkább tesszük, mert igen szép két szó az, melyet Barák és Debora a jogászok megnevezésére használnak. Mechokekim alatt értenünk kell a törvényhozókat és bírákat, úgyszintén a jeruzsálemi udvari főtörvényszék és a jogi facultás híres ülnökeit, melyekre ősatyánk Jákób (Gen. XLIX. 10.) is utal. . 10

Next

/
Thumbnails
Contents