Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-09-12 / 37. szám

szentélyén erőszakot tesz, és „ha megáll ama szabadságban, melylyel Krisztus megszabadított minket és nem kötelezi magát ismét valami emberi szolgálatnak igájával.* Itt, és ebben a részben semmi más kényszert nem ismer a mi prot. ev. egyházunk, mint az Isten szájából jött, mint az Isten lelkéből fuvallott beszédnek hatalmát, mint az evangéliumnak, és az abban nyilatkozó léleknek és hitnek kényszerítő erejét. Csakhogy kell-e mondanom, ezen prot. szabadság nem azt teszi ám, hogy most már csak törjük szét Áronnak botját és vessük ki egyházunkból a hitet és vallást, hanem azt teszi, hogy engedjünk a hit megszentelő és fegyelmező hatalmának, hogy féltsük azt, tartsuk meg azt és őrizzük, mint mívelődésünk, lelki szabadságunk, és egyszersmind boldogulásunk, fenmaradásunk drága palládiumát. Prot. hitszabadság, — ez nem azt teszi a világiak részére, hogy most már oldozkodjunk, szabaduljunk meg minden vallástól, bontsuk szét az oltárokat, és szakasszuk el a kötelékeket, melyek az emberi lelket az Istenhez kötik ; hanem igenis azt teszi, hogy építsük azon oltárt, ápoljuk a vallást, keressük annak igazságait, és engedjük at magunkat, hódoljunk meg ezek felemelő hatalmának, és higyjük el, hogy ebben magunk és nemzetünk, erőben, súlyban és műveltségben csak nyer. Azt mondja a világ rólunk, hogy mi politizáló nemzet vagyunk. Higyjük el, hogy nem jó politika ez idő szerint, szakadozó, korhadt társadalmi életünknek egyedüli szilárd alapját, a vallást bomlasztani. Hanem építsük és erősítsük azt; ebben megtartásunk van. Ez mai napság, és mindenkor a jó politika. Én tovább megyek, t. gyűlés Protestáns hitszabadság, ez miránk, az oltár szolgaira, a lelki tanítókra, és iskolai nevelés munkásaira nézve nem azt teszi, hogy mi most már ötleteink szerint szabadon rendelkezhessünk az egyház ránk bízott kincseivel, melyeknek mi csak sáfárai, és nem gazdái vagyunk ; hogy most már bontogassuk és hordjuk szét a szegletköveket, melyekre apáink hite építette az egyházat; hanem azt teszi, hogy legyünk a ránkbízottakban hű sáfárok, hogy tartsuk meg és őrizzük meg az egyházat azon az alapon, melyre Jézusban az örök igazság beszéde azt állította és fentartotta. Ne erőtelenítsük meg abban az Istennek erejét emberi, idővel változó okoskodásaink erőtlenségével, mely mától holnapra változik ; hanem hirdessük az evangéliumot, hirdessük hittel, lelkünk, életünk egész odaadásával. Hirdessük még a háztetőkről is . Valami léha beszéd az, mely a mai nap járja, hogy a keresztyénség isteni ereje a protestantismusban megerőtlenedett. Németország, és különösen az angol-szász faj története mást bizonyít. Azt bizonyítja, hogy van ebben még életrevaló és regeneráló erő, azt mutatja, hogy még az a „só* az, mi megtartja a társadalmat a rothadástól, ha ugyan a sáfárok kezében meg nem ízetlenül. Higyjük mi azt, higyjük el, hogy egyházunknak egyik félteni, megőrizni való kincse a tiszta evangelium, a hit, a vallás ereje. Ezt ha nem ápoljuk, ezt ha nem őrizzük, a mi frigyládánk üres. Nincs ebben életrevaló, megtartásra való erő. Nem fog az terjedni, nőni, erősbödni, hatni. Minek is az itt? Csak dög az, mit a saskeselyűk széthordanak ; csak pozdorja, mit az idők szele összezúz és elseper. A másik félteni, megőrizni való kincsünk a törvény, autonom egyházigazgatásunkban a jogi alap, a törvényes rend. T. közgyűlés, én azt gondolom, minden jóra-való eszme, mely hivatva van, hogy ne csak mint meddő elmélet a levegőben függjön, vagy mint valami fényes felhő a magas egekben járjon, hanem mint ható eszme az emberiség társadalmi és erkölcsi világába belépjen, és ott termékenyítőleg hasson, alkosson, — mondom, minden ily eszme, szerintem szükséges, hogy a földre lépjen, hogy itt alakot nyerjen, hogy itt a társasági, jogi alapon elhelyezkedjék, szóval, hogy testületté legyen. Az eszmének ezen teste pedig ennek társadalmi szervezkedése, és a corporatió, fenallása. Már pedig egy testület, legyen ez mégoly erős és izmos, ha annak tagjait egy akarat nem mozgatja, mégis csak beteg, mégis csak gyönge az. Egy hadsereg, ha bár az egyénenként át volna hatva az iigy szentségétől, ha ízenként és tagonként nem all a jog és kötelesség és összetartozási érzet alapján, és öszszevágón nem működik, minden egyéni önfeláldozás és hősiesség mellett is meg fog veretni. Már most alkalmazzuk ezeket az egyházra. Hogy a reíormatió életrevaló eszme, ez mai nap már kétséget nem szenved ; hanem hogy jogi oldalának, testületi lételének kifejtését, consolidálását végzetszerű múltjánál fogva itt Magyarhonban mindeddig eléggé nem létesítette és nem létesíthette, ez csak sajnálni való, de nem tagadható. Pedig, hogy mily erő fekszik a testületi lét és a szilárd jogi alap keretében valamely testületre nézve, ezt megtanulhatta volna egyházunk, ha mástól nem, a katholikus egyháztól. Mi szerencsétlenül, ideális liberalismus csalképei, utópiái után futkosunk és kergetődzünk, szabadságot akarunk, protestáns szabadságot, korlát nélkül, törvény nélkül, egységes cél nélkül, öszszefiiggés nélkül, testületi kötelék nélkül, kötelesség teljesítése nélkül. Az egyház szent testének minden szerve, egyháztag, gyülekezet, lelkész, tanár és tanitó, tehet, mit akar, tanít, amit akar, hisz, amit akar. Ez a mi protestáns szabadságunk utópiája. Uraim , ily szabadság nem létezik, ily szabadság az anarchia, az anarchia pedig a legnagyobb zsarnokság, ily szabadság a megoszlatás, a megoszlatás pedig a halál.Mint oldott kéve széthull protestáns egyházunk . Tisztelt egyházmegyei gyűlés, a protestantismus Magyarhonban mind a két hitvallású felekezete szerint határozottan a presbyteri-synodalis rendszer alakját vette fel, és ezen irányban indult jogfejlődésében. Bármi viharos volt múltja, sokszor megtépetten, sokszor a földig sújtva és megalázva, és mindenkor szegényen ; de ezen egy kincsét, önkormányzati jogát és alkotmányát, minden idegen hatalomtól, és hívatlan beavatkozástól