Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-09-05 / 36. szám

theologiai intézet megtarthatása mellett, de le is tudott mondani arról, midőn meggyőződött, hogy annak áthelyezését magasabb felekezeti szempontok igénylik : meg lehet győződve a főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés, hogy nem különben lelkesülne, sőt küzdene a jogakadémia fentartása mellett is, még anyagi erejének megfeszítése árán is, ha egyrészről látná azt, hogy felekezeti érdekeink ezt tőlünk tovább is követelik, és másrészről nem látná azt, hogy a magas kormány által kibocsátott szervezeti szabályokban már meg van vetve a jogakadémiák tengődésének, végelgyengülésének alapja ; úgy hogy bátran el merjük mondani, hogy a magas kormány legújabb kibocsátványa már a szervezeti szabályok készítése alkalmával fogalmazva volt, a mi nekünk — a közművelődési intézetek iránt mindig áldozatkész egyháznak — több mint 20,000 forint kárt okozott. Mely alázatos felterjesztésünk után kiváló tisztelettel maradunk, Kecskeméten, 1880. évi aug. i-ső napján tartott tanácsülésből Fór dós Lajos, lelkész. Agt László, főgondnok. TÁRCA. Protestáns egyházi itészet. Alig van mai napság károsabb jelenség a közönynél. A vagyongyűjtés, a megélhetés gondja ma minden. Igazán a vastag materialismus korát éljük. E rettenetes zsarnok uralma alatt nyög ma egy-két magasabb röptű lélek kivételével mindenki. Szellemi élvezet ! E szó ma a nagy többségre nézve értelem nélküli ábránd, cln'mera. Megvagyonosodm minden áron ! Ez most a jelszó falun, városon egyiránt. Valószínűleg ez az oka aztán azon átalános közönynek, mely magát az egyházi társadalmat is, mint valamely polyp, karjaiban bilincselve tartja. Ha időnkint napvilágot lát egy-egy szellemi termék, csak szerencse, ha a jóhiszemű iró vállalatával meg nem bukik. A mű bármily közérdekű legyen is, nem érdekel senkit, nem kell senkinek. Sőt mi több, egyszerűen agyonhallgatják, a kritika jigyelmére sem méltatja, hogy ha jó, érdeme szerint méltatná, ha rosz, egyszerűen elitélné. A legtalálóbb példák egyike erre Mitrovics barátunk Szónoklattana. E nagyszabású, nagy műgonddal, éles kritikával s mély élettapasztalással írt műnek széles Magyarországon alig akadt 45, mond negyvenöt előfizetője, s mi több, az itészet ezt is agyonhallgatta. Tudtommal legalább csak egyetlen ember sem találkozott a tejjel és mézzel folyó Kanaánban, ki e műhöz szakértőleg hozzá szólott volna. Ily előzmények után kérdés, hogy lesz-e kedve fiatal tudósunknak gyakorlati theologiáját s Íróasztalának más egyéb kincseit napvilágra hozni? Kétlem. Ott van egy másik ifjabb vállalat, a ,Prot. Pap.4 E jóravaló gyakorlati vállalatnak, ugy sejtem, sok előfizetője van (legalább magyarországi értelemben), ami annak a jele, hogy életképes, szükség van reá. És mégis, legalább tudtommal, a 4. számtól kezdve még csak arra se méltatta senki, hogy róla valamelyik egyházi lapban csak egy rövid, sovány birálatos ismertetést közzé tett volna. Nem lehangoló jelenség-e ez a jóakaratú, áldozatkész szerkesztőkre s ügybuzgó munkatársakra nézve? Pedig kizárólag a kritika tiszte volna a jóravaló, tehetséges munkásokat buzdítani, a gyöngébbeket további komoly tanulmányozásra birni s a kontárkodókat elriasztani s ekként a vállalat belbecsének emelésére legalább közvetve segédkezet nyújtani. De hát a mi egyházi itészetünk hallgat. Alussza Tabitha mély álmát, hiába siránkoznak körülte Joppénak árvaságra maradt özvegyei. Pedig, ha a kritika hallgat, kérdem : mi lesz annak elébb-később a következménye ? Minden bizonynyal az, hogy az irodalmi fegyelem, sőt maga az irodalmi illem, is meglazúl, a hivatottak szerényen félrevonulnak, a tért avatatlan tolakodók foglalják el s lassankint mind ritkábbá lesz az a komoly, nemes hang, melynek az egyházi irodalmat jellemezni kellene. Kérjük tehát, az ügy érdekében kérjük a hivatottakat, ugy a régi gárda kimagasló alakjait, mint fiatal jeleseinket, hogy bontakozzanak ki immár a közöny, a tétlenség karjaiból. Működjenek. Ragyogtassák az itészet csillogó fegyverét. Hadd legyen valahára már erős protestáns egyházi kritikánk, mely érdeme szerint tudja méltatni a méltányolni való nemes törekvést, merjen síkra szállani az álirány ellen, s nevezze azt saját igaz nevén kontárkodó dilettantismusnak. S ekkor a várt siker el lesz érve. Igen, méltányoljuk azt, a mi méltánylást érdemel, legalább a jóigyekezetet; az iró személyét ne sértsük soha; de kíméletlenül Ítéljük el a téves nézeteket, absurd fogalmakat s az aesthetika ellen elkövetett merényletet. Hadd boszankodjék az igényeiben megsértett hiúság, az mitsem árt, az irodalom nyer az által is, mert legalább a tért avatottak foglalják el. Borsodi. Közöltük a fenebbi felszólalást; de nem hagyhatjuk azt szó nélkül, már csak azért sem, mert a felszólaló vádjai általánosságban levén tartva, minket is érhetnek. Jaj nekünk szegény magyaroknak, akik annyira hátra vagyunk maradva, mint akár a hottentották vagy a zulu kafiferek. Csetevájó, a mezítlábas zulu király nem bámulhatott jobban azon a frakkon és nadrágon, amibe a vendégszerető angolok felséges testét belebujtatták, mint ahogy mi megbámuljuk a külföld, különösen a német civilizátiót. A külföldön feltalálunk mindent, amit csak szemünk-szánk kiván; ide benn nincs semmi ínyünkre. De hát tulajdonképen nincs is nekünk semmink, amire büszkék lehetnénk. Hogy irodalmunk