Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-07-18 / 29. szám

Előttünk, kik a tanácskozásban részt vettünk, egy lélektani alapokra fektetett tanterv volt, mely midőn a gymnásiumi tanítás körét és terjedelmét a gymnásiumnak tudományosan megállapított céljához és feladatához képest szabja meg, folytonos tekintettel akart lenni arra, hogy a növendékek túl ne terheltessenek, hogy a leckehallgatás mellett idejük és kedvük maradjon tanulni, és a tanultat gondolkodás és feldolgozás által lelki sajátjukká tenni. Erre való tekintetből a tanterv a gymnásiumi tananyagot 8 helyett 9 évre kivánja beosztani, és különösen azon tantárgyakra fekteti a fősúlyt, melyek a szellem több oldalú fejlesztésére legalkalmasabbak, minők a nemzeti nyelv és irodalom, a klassikai nyelvek, a mathesis s az erre alapított természettudomány. A tananyag e megszorítása által azt akarja elérni a tanterv, hogy növendékeink mindenekelőtt tanulni tanuljanak, hogy a mely mértékben lelki tehetségeik fejlődnek, azonképen képesítessenek önerejükön való tanulmányozásra, s kevés, de alaposan tanított tudomány sikeres elsajátítása által kedvet nyerjenek önálló értelmi munkálkodásra. E nézetből folyólag mentül jobban be akarja valaki előttünk bizonyítani, hogy országos viszonyainknál fogva a német nyelv tanulása reánk nézve életszükség, annál inkább megerősödik bennünk didacticai tekintetekből az adatokra épült komoly meggyőződés, hogy nem kell e nyelvet a kötelezett tantárgyak közé sorozni. Mert nem az a gymnásium feladata, hogy abban a növendék az életre szükséges ismeretek játszva történő elsajátítása által — a mint azt a philantropisták megkisérlették — könnyű munkához szokjék, hanem épen ellenkezőleg ugy kell megválasztani a tanulni valót, hogy annak kemény munkát igénylő elsajátítása végett erőkifejtésre kényszeríttetvén, mikor majd életpályát választ, munkához szokott, jól fegyelmezett észszel rendelkezzék. Ezeket szem előtt tartva és okulva a több mint három évtized óta folytatott abbeli törekvésünk eredménytelenségén, melyet a kötelezett német nyelv tanitása körül tapasztaltunk, célszerűbbnek tartottuk a fent jelzett módon intézkedni. Jól tudjuk, hogy ez intézkedésnek csak a kiválóbb tanulók fogják hasznát venni; ámde annyit mindenesetre nyerünk, hogy a középszerű tehetségüeket felmentjük egy teher alól, és annál inkább várhatjuk tőlük a mellőzhetleneknek ismert tantárgyak nagyobb kedvvel való tanulását. Mert azt bizonyosan tudjuk, hogy a kedv nélkül való tanulásban nincs köszönet, másfelől az is bizonyos, hogy a legközönségesebb hivatalkör helyes betöltésére is munkához szokott, fegyelmezett ész kívántatik; de annak sehogy sem tudjuk szükségét belátni, hogy a ki pl. Mikepércsen szolgabírói vagy jegyzői hivatalt fog viselni, annak okvetlenül németül kelljen tudnia. Igaz, hogy e hivatalokhoz a klassikai nyelvek tudása sem igen kívántatik; de megkívántatik ám az edzett, kifejlett ész, melyhez a klassikai nyelvek segítségével az iskola a középszerű tehetséget is eljuttathatja. A ki pedig azt tartja, hogy a középszerű tehetségek a gymnásiumból egyáltalában kiutasítandók, az félreérti ugy az élet általános szükségét, mint az iskola feladatát. Minden mesterkedésiink az iskolai rendtartás terén épen azok kedvéért történik, kiknek tehetsége a középszerűség színvonalán túl nem emelkedik. A kik kiválnak, a rossz iskolai rendszer mellett is kiválnak. Férfiakat, mint Deák, Kossuth, Széchenyi, nem az iskola képez, hanem saját geniusok és az élet. íme, ezek voltak azon paedagogiai indokok, melyek az egyetemes tanügyi bizottságot arra birták, hogy a német nyelvet a rendes tantárgyak sorából kivegye, és mondhatom, hogy nekünk, kik e határozatot sürgettük, minden inkább megfordult elménkben, mint azon léhaságok, melyeket a bécsi lapok ránk fogtak. Csak balgák vagy nyomorult zsoldosok állíthatják, hogy elhatározásunkat politikai chauvinismus vagy a németség elleni demonstrálás szülte. Sokkal biztosabb alapon nyugvónak ismerjük mi ma már — hála az égnek — a nemzeti tudatot, semhogy szükségesnek tartanok azt hiu demonstrálgatások által mesterségesen élesztgetni. Nem ott kell keresni a chauvinismust, hol az idegen miveltség ápolását, túl a rendin is, — mert nem ritkán a nemzeti szellem rovására — űzik, hanem azok körében keressék, kik, míg a diplomaticus zászlóra oda biggyesztették az ^Ausztria-Magyarországé közös címet, a valóság-