Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-27 / 26. szám

A pénztari kimutatás szerint a muzeum kiadása 897 frt 46 kr., a pénztári maradvány 254 frt. 5 kr. volt. A fennebbiekben jónak láttuk olvasóinkkal rövi­den megismertetni a sárospataki szépészeti muzeum je­lenlegi állását. Tettük ezt főképen abból a célból, hogy érdeklődést ébreszszünk az iránt. Mert hiszen a közön­ség érdeklődése s ebből eredő áldozatkészsége az, ami lehetővé teszi az effajta gyűjtemények fölviragzasat. Az áltálunk ez alkalommal bemutatott múzeum­nak külön alapja, amiből rendszeresen dotáltatnék, tud­tunkkal nincsen s így kétszeresen szüksége van annak a hívek áldozatkészségére. Ez idő szerint a muzeum, a mint a pénztari kimutatásból látjuk — mubevásárlásra alig fordíthat többet 300 frtnal, ebből eredeti festmé­nyek beszerzésére évenkint csak 100 frt tetetik félre. Persze ez összeg oly kevés, hogy azzal valami fényes eredményt produkálni nem lehet. Ha azonban a pro­testáns közönség ezen gyűjtemény jelentőségét felismerve, attól anyagi- és erkölcsi támogatását nem vonja meg : ugy mar akkorra, a mikor a majdan életbeléptetendő középiskolánál szerveztetni fognak hasonló muzeumok, — a pataki szépészeti muzeum bizonyara mintául fog szolgálni amazok berendezéséhez. Es ez talan mégis csak dicsőségére fog válni nemcsak a pataki főiskolá­nak, hanem annak a protestáns közönségnek is, a mely mindig nevezetes volt arról, hogy a közművelődési in­tézményeket lelkesülten fölkarolta. A prot. nőnevelésről. — Észrevételek Cinke J. úr röpiratára. — IV. Ezen tehát segítenünk kell. S azt akarja C. űr könyvének 4-ik cikke megoldani az altal, hogy állítsunk Sárospatakon leánynevelő intézetet. E cikket így kezdi igen tisztelt szerző úr : „Ki a hibás? A szülők vagy egyházi elöljáróság? Mindkettő*. Felel : „Az egyházi elöljáróság hibás azért, mert nem akarja a bajt meglátni s még kevésbé akar azon segí­teni. A szülők hibásak azért, mert könnyű szerrel akarnak a magukra vállalt kötelesség terhétől megsza­badulni a helyett, hogy magok is sarkalnak az egy­házi hatósagot a nőnevelés tisztességesebb gondozá- J sára/ Sok igazsag van e szavakban. Az én vélemé­nyem is az, hogy e kérdésben csakis űgy jutunk kívánt eredményhez, ha igen tisztelt lelkészeink, egyetértve a világi elemekkel, egyesült erővel igyekeznek a protes­tantismus közvéleményét arra megnyerni, hogy állítsunk helylyel - helylyel jól berendezett, jó szellemű, protes­táns nőnevelőintézeteket. Hanem azutan, a miket itt mond C. segédlelkész űr, az ugyan nagyon birálat alá esik részemről. Véle­ményem szerint, aki igazán hatni kíván a nyilvános föllépéssel — épen egy röpirattal — nagyon szigorúan szedje össze azon adatokat, melyek állítása igazságait támogatjak, bizonyítják. Mert nincs könnyebb, mint valamit allitani, olyan kérdésben kivált, mely iránt — maga röpirat iró szerint is — nagy közönyösség ural­kodik, — hogy a közvéleményt félre vezessünk. Azt mondja ugyanis C. úr többek közt : „mivel a közelben magunknak nincs nőnevelo intézetünk, hat elvisszük a leanyokat oda, a hol van.* Más helyen ismét: „a szü­lőknek nincs arra módjuk, hogy elvihessék okét messze, mivel pedig magunknak nincs, nem hogy olcsó, de semmilyen nőnöveldénk, hat felnőnek ugy, mint a vad­rózsa — illatlanűl/ Ha C. úr röpiratát nem a tiszan­inneni egyházkerületnek ajánlotta volna egyedül, hanem a hazai összes protestáns közönség figyelmébe, bizony nem szólnék erre, illetékesebb emberektől várnám a feleletet, vagy igenlést, de így az igazsag érzete kívánja, hogy szóljak. A röpirat első cikkében az van mondva, hogy az „a miskolci leánynövelde feladatát mind ez ideig becsülettel betöltötteitt meg az van mondva, hogy semmi féle leánynöveldénk nincs. Ezt a kis ellentmon­dást megbocsátanam az ifjú szerzőnek, de már azt nem tudom megbocsátani, hogy mielőtt e szavakat papírra irta, annyival inkább, mielőtt sajtó ala bocsátotta, nem vett magának annyi faradtsagot, hogy Miskolcra elrán­duljon, itt az egyházkerületi leánynevelő intézet helyi­ségében szétnézzen, akkor, midőn a növendékek együtt vannak, mikor a templom kinézésű, díszes, tehetségünk­höz képest fölszerelt tantermekben, a reggeli órákban felhangzik a halaének és ima; akkor, midőn az egyes szép és tnár magasabb tantárgyak előadasai után, a vizsgán — nem a tanítók, de az intézet elnökei altal tett kérdésekre, — azon feleleteket hallhatná, melyek után egy fővarosban több évig növekedett mívelt űri nő azt a vallomást tette, hogy „Miskolc és vidéke leány­gyermekeinek nem szükség távolabbi nőnevelő-intézete­ket fölkeresni ; akkor, midőn a mi intézetünkbe jöhet­nek/ Csak egyszer vett volna magának faradtságot a különben oly buzgó segédlelkész úr, hogy azon nem­zeti, vallasos nevelésű irányról meggyőződjék egy-egy egyhaztörténelmi, erkölcstani, irodalmi, iralytani, fogal­mazasi óraban, melyet itt táplálunk ! Legyen ez téves allítására egyik feleletem. A másik az, hogy intézetünkben évenként a vidéki növen­dékek 40—50 percentet tesznek. Soraiból pedig azt magyarazhatna ki valaki, hogy a mi egyházkerületi leánynevelő intézetünkbe a vidékről nem is hozzak a gyermekeket. Dehogy nem ! Minden évben úgy áll a vidéki növendékek száma a helybeliekhez, mint 2: 5> vagy 2 : 4. A harmadik feleletem erre pedig az, hogy nem csak van nőnevelo intézetünk, hanem ebből évenként növendékek vétetnek föi az országos nőtanitó-képez­dékbe, kik közül a fölvételi vizsgán még egyet sem utasítottak vissza s a kik a legkitűnőbb előmenetellel, kitűnő vizsgával kimenve, mint jeles tanítónők működ­nek. Azért mondom, hogy adatokat kell gyűjteni. De most ideje, hogy én is elmondjam, hogy kí-

Next

/
Thumbnails
Contents