Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-01-18 / 3. szám

ez a római császárság korában is; a midőn határtalan kéjelgés és kegyetlen önkínzás, mindent tagadó hitetlenség és elfogult vakhit; fáradhatlan szellemi működés és tökéletes elmerülés az érzékiség mámorába ugyanazon korban, ugyanazon helyen, sokszor épen ugyanazon egy emberben találhatók fel. Mert az egyes ember is elveszti ilyenkor az ő lelkének egyensúlyát. A miben azelőtt lelkének minden munkássága, mint egy gyupontban összpontosult, a mi egész valóját átkarolva tartá, az a pont, hol a véges emberi szel- | lem a végetlennel érintkezik, megmozdult, meg- I rendült és nem könnyű dolog az ingadozások közt oly gondolatot találni ismét, melyben lelke összhangzatos nyugalmat lel. Es az igen természetes, hogy ez az ingadozás, következetlenség, ez az egymással össze nem férő elemekből álló zűrzavar sokkal inkább tenyész a haladók táborában, mint ott, hol még erősen ragaszkodnak minden tekintetben a régi alkotmányhoz, habár itt is ritka már az a szilárd hit, mely kételyek által nem háborgattatnék. Ma határozott tudatunk van oly dolgokról, miknek létezését ezelőtt nem is sejtettük. Ki gondolta volna, Hogy mily elképzelhetlen nagyságú távolságok és tömegek vannak e Kosmosban, melynek a mi naprendszerünk az ő roppant bolygóival csak parányi részét képezi. Nem tudtuk az előtt még, hogy az állatok és növények táplálkozásánál a hajcsövesség és átömlés elmélete játsza a főszerepet. Nem tudtuk, hogy a mint a földön élő egyedek, úgy maga ez a föld is folytonosan és szervesen fejlődő, mondhatjuk élő test, és hogy ez az egész mindenség szüntelen változik és igy jobban mondva fejlődik örök tör- 1 vények szerint a nélkül, hogy a deismusi merev képletszerűségnek csak árnyéka is léteznék. Mikor még mindezeket nem tudtuk, akkor teljesen értettük a világ rendét. De most, midőn az oly tényeket ismer, melyek előbbi felfogásával ellenkezni látszanak, de sokszor valóban ellenkeznek is, midőn ennek folytán a világ folyásáról alkotott rendszer összezavarodott; nem könnyű dolog az embernek oly álláspontra felküzdenie magát, hol a lélek egyensúlyát zavaró ellentétek kiegyenlíttetnek. Azért seholse érzi az ember világító szövétnekek szükséget oly annyira, mint ezen a téren. És olyan világító szövétnekeink még eddig igen kevesen voltak, a kik voltak, még igen kis körben ismeretesek. Nem csuda ezek folytán, ha napjainkban még igen kicsi azoknak száma, kik szerencsésen leküzdve az előttök levő nehézségeket, eljutottak a hit világának fénykörébe. De fájdalom, még kevesebb azok száma, kik másokat képesek volnának a hit fényes birodalmába bevezetni. A legnagyobb rész régi és uj közt ingadozva, habozva áll, régit és ujat összevegyít s annak folytán a dolgot még bonyolultabbá s ellenmondásosabbá teszi. Pedig, ha valahol van érvénye a tertium non datur elvének, ugy itt feltétlenül van. Csak két párt létezhetik észszerűen a mai álláspont szerint. Va gy azt hiszi valaki, hogy az Isten közvetlenül belenyúl az egyes emberek sorsának folyamába s a természet ismeretes törvényeivel ellenkező tüneményeket is idéz elő. Vagy azt, hogy a természet, az egész világ s az ember is az Isten örök törvényei szerint, melyek soha meg nem változnak, működik, változik, fejlődik. Középút itt nincs. Es mégis mennyiféle tanokat hallunk hirdetni minden oldalról! És ezek legnagyobb része oda megy ki, hogy sem nem akarunk szakítani a múlttal, sem nem akarunk orthodoxoknak látszani, holott valóban mégis azok vagyunk. Ez az ingadozás, ez a habozás, a határozott, positiv hitnek hiánya, az egyik oka annak, hogy a titokzatos orthodoxia inkább terjed, mint veszt a térből. Van némi mentsége e negativismusnak, melylyel ellenfeleink nem egészen alaptalanul vádolnak bennünket. Az uj irány a régivel szemben rendesen nem is lehet más, mint negatív, mint romboló elem. Mert a mint physikai törvény a testek áthatlansága, ugy a szellem világában is addig nem épülhet fel az uj templom, míg a régi helyet nem enged neki. De azért nem következik, hogy a mai tudományos állásponton vallásos hit, positiv hit nem létezhetnék. Nincs, nem lehet korszak, mikor a véges emberi szellem legszentebb vágyainak kielégítése lehetetlen volna. De a puszta tagadásban nem találja fel aá ember e kielégítést. Az értelem sem elégszik meg azzal, ha tudja mi nem igaz és épen így kívánja, követeli a hit is, hogy legyen neki positiv tárgya. Ez a2 óhajtás működik mozgató erő-