Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-01-11 / 2. szám
ekben, hogy azok, mint Melius is keservesen panaszolja, „mint a zsidók elhíztak vala s az Urat, mint egy kövér tulok, megrúgák !< ( (a mi különben csak azt mutatja, hogy inkább valának ők »szobatudósok* mint az életben forgolódni tudó gyakorlati férfiak). Azt sem merészkedem kétségbevonni, hogy a protestantismus általánosan tisztelt állását a múltban lelkészei képzettségének köszönhette s még csak fel sem említek olyasmit, mintha ebben az általános tiszteletben azon körülménynek is lett volna némi csekély része, hogy később a protestantismus érdeke a nemzeti ügy érdekével annyira egybeforrt, hogy a kettő egynek tekintetett, a protestantismus lévén bástyája az alkotmánynak és nemzetiségnek. A koreszmék különböző áramlatait sem veszem figyelembe, melyek szerint, ahogy a bontonhoz tartozott a rég mult időben a papok felkarolása, épen úgy a bontonhoz tartozik most minden papnak gúnyos lenézése az állítólagos művelt osztály részéről. Akkor az volt a divat, most ez. Akkor udvari papokat s udvari hegedőseiket is tartottak az urak, most agarakat tartanak, a mint a változó kornak változó szeszélye hozza magával. Oh voltak nekünk a múltban nagy papjaink, kiknek életét most is tükör gyanánt tarthatja maga elé a hanyatló nemzedék; voltak herosaink, kik mint egy ujabb szent László egy egész fejjel magaslottak ki társaik fölött, bár e társak is nagyobb szellemi tőkét képviselének, mint mi képviselünk. De úgy hiszem nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy erre ők kényszerítve is valának a katholicismussal folytatott harc miatt. Hiszen lételökért küzdöttek, s hogy azt fenn bírják tartani, a kath. klérusnak minden áron fölibe kellett emelkedniök. S azt is régen megírták már, hogy a nagy idők nagy embereket teremtenek s hogy a súlyosb teher mindig nagyobb erő kifejtésére ösztönöz. Egyik jeles papunk tette épen legközelebb azt az igen találó megjegyzést, hogy mi protestánsok olyanok vagyunk mint a béka, csak akkor terjeszkedünk, ha felülről nyomnak bennünket. Oly világos példa erre csak legközelebbi múltunk is, hogy feleslegesnek tartom meszszire menni bizonyító erősségekért. Hiszen önök jobban tudják mint én ; (mert benne éltek), hogy a forradalom lezajlása után ránk nehezedett absolutizmus volt az, mely vérünket ismét pezsgésbe hozta s megteremtette velünk a magyar prot. egyházi irodalom renaissanceánah korszakát. Támadtak egyszerre oly fényes alakok a prot. egyház kebeléből, hogy szemünk fátyolos volt a nagy ragyogástól s a könyektől, miket pilláinkra az öröm fakasztott. Á küzdelem most már megszűnt s talan beállott a tespedés ? Dehogy. Vannak nekünk most is kiemelkedő férfiaink s hitem és meggyőződésem, hogy lesznek mindig olyanok, kik az ősöknél talán kevesebb tehetséggel, de a buzgóságnak, a lelkesedésnek hasonló melegségével fogják munkálni Isten országának terjesztését. De hát tisztelendő úr azt szeretné ugy-e, hogy egyházunknak valamennyi papja méltó dicsekedésünk tárgya lehetne, hogy valamennyi a „tudományosan képzett* jelzőt érdemelné ki háta megett s egyenlő lángokkal égne az ismeretekért. Tehát a neki adatott talentumok száma szerint, vagy positive részt vegyen abban a munkában, mely irodalmi kincseink gyarapítására, egyházunk reputatiójának megvédésére sőt emelésére céloztatik, vagy legalabb — ha erre rest és tehetetlen — mások szellemi termékei világrajöhetését segítse elő támogatása által. Vagy még érthetőbben szólva, vagy legyen iró maga is mindenki, vagy fizessen elő, hogyha már neki magának nincsenek gondolatai, legalabb a más gondolatait olvassa el, s így magát is képezve, az irodalomnak is használjon. Hisz igy volna derék, de hát ez sohasem volt, nem is lesz. Nem volt meg a régmúltban épenúgy, mint az alig múltban, nem a mar elpihentek, nem az önnel egy korúak között. Példát ugyan erre a ködös múltból ugy hirtelenében nem igen hozhatok, mert akkor még nem nyomtattak olyan újságot, melyben a papok egymás ellen való panaszolkodásaikat kenetes sorokban megörökítsék, hanem önökre már rájok tudom bizonyítani a miénkhez hasonló indolentiát. íme : 1) Az ötvenes évek vége felé Sárospatakon egy vállalat indult meg, egy prot. tudományos folyóirat „Sárospataki füzetek® címen. A pusztában elepedt izraelitáknak nem volt nagyobb szükségük a Mózes forrás fakasztó csodavesszejére, mint a magyar prot. egyháznak egy ilyen folyóiratra. Tudományos folyóirat volt ez a szó valódi értelmében, úgy szerkesztve s oly közleményekkel, melyek mellett mostani egyházi lapjainknak vagy túlzó személyeskedésből vagy puszta compilátióból alló cikkei mind messze elmaradnak. Igen uram, e lapnal jobbat azóta sem voltunk képesek produkálni*) s önök e lapot megbuktatták akkor, mikor azok az annyira ócsárolt fiatal papok még azt sem tudták, hogy valaha papok lesznek-e. A sárospataki főiskola tanári karatói ritka szép önzetlenség volt az, hogy e „Füzeteket* annyi ideig fentartotta, dolgozva abba ingyen nemcsak, hanem annak kiadási költségeire még rá is fizetve. Igen uram, igy tengették ők e Füzeteket erősen megszolgált csekély fizetésökből, csak hogy a papoknak legyen mit olvasniok, és a papok nem olvasának. 2) Előfizetést hirdetnek egy komolyabb munkára, mely nem predikátió lesz — s mi azonnal házunkba vonulunk, mint a csigabiga. Ne add Isten, hogy egy forintot ki lehessen belőlünk préselni. S a szegény szerző, ki elég jó hiszemü volt jóakaratunkra számítani, halat adhat a gondviselésnek, ha vakmerőségét félévi jövedelme bánja meg. Például idézhetem erre Mitrovics űr „Egyházi szónoklattanát* mint olyat, melynek kiadási vajúdásait közelebbről ismerem. E művet tanítványai adták *) De már ehhez az állításhoz nagyon is sok szó férne. S z e r k
