Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-05 / 1. szám

vadak, végrengzők minőknek a külföldi irók festék, hanem az ő ős vallásukban is tudtak nemesen érzeni és cselekedni, példa lehet reá Attila, midőn a kétségbe esett Rómának Leo püspök kérésére megkegyelmezett. Hogy az ős magyar nép egyszerű, szava tartó, becsületes nép volt, jót tenni, kegyelmet éreztetni még ellenségével is szeretett, ezeket elhallgatni a tani tónak nem szabad és ha én nemzetünk történetéből gyermekeim előtt a nemesen érző jó szivüségről, az egyszerűségről, a szavatartó becsületességről beszélek : akkor én történeti tanításomat vallásossá tettem, a történet tanitása által gyermekeim vallásos érzését igyekeztem fel kelteni. A történet legalkalmasabb tárgy arra nézve, hogy az emberiség igaz vallásosságát vagy vallástalanságát megvizsgáljuk, mert úgy a jelen, mint a legrégibb korban az emberek tetteinek rugója inkább a szívben s nem annyira az agyban volt és van. A szív nemes vagy nemtelen érzései diktálnak az agynak, s a szellem legtöbbször ezen érzések szerint működik ; a gondolatot, tett vágyat megszüli az agy, de szivünkben érik meg s válik nemessé vagy nemtelenné a tett. E szerint gyermekeimnek az igaz vallásosságot vagy vallástalanságot az emberek tetteiben szoktam megmutatni, erre nézve a mult alkalmasabb mint a jelen, miután élő emberre nézve ítéletünk könnyen módosulhat. A szemeink előtt történő eseményekre akkor szeretem felhívni tanítványaim fegyelmét, ha azok rohamosan romboló hatása vagy rendkívüli áldásos volta olyan, hogy a ügyeimet, annak utálatát vagy követését a legnagyobb mértékben megérdemli. A mult eseményeiben minden tartózkodás nélkül szabadon gazdálkodhatunk, találunk példát eleget, jót is, rosszat is. Midőn a ker. vallás terjesztéséről, annak szelídebb természetéről, I. István királyról beszélek : tanítok egyszerre történetet és vallást is, mert gyermekeimnek meg kell mondanom az ős vallás és ker. vallás közti külömbséget, s oda kell törekednem, hogy mind a kettőről tiszta fogalommal bírjanak, s az elsőséget mint jobbnak és boldogitóbbnak ők is a ker. vallásnak adják. Hogy a történetet jól taníthassuk, tanításunknak okvetlen vallásosnak kell lennie, mert vallás nélkül a történet csak bebalzsamozott múmia. Ha például megakarom ismertetni a történetből az I. Béla király alatti főbb eseményeket, melyeket a vallásos vakbuzgoság szült, hogy magyarázatom helyes és találó legyen : szükségem van a vallásra. Ha a vallás oly sok elágazásáról akarok beszélni szükségem van a türelemre. Ha az oly sokat óhajtott szabadság, egyenlőség, testvériségről akarok gyermekeim előtt helyes fogalmat alkotni: szükségem van a vallásra. Hogy azon rendkívüli nagy emberek tetteit meg értsem, s gyermekeimmel megértessem, kik a hazáért nyugalmokat, gyermeköket, szüleiket, vagyonukat és minden boldogságukat feláldozzák, szükségem van a vallásra. Krisztus, az apostolok és a vértanuk története a zsidó papok és a római császárok története; a reformatió és inquisitió, Bethlen, Bocskai, a Rákóciak és Tököly története mind szoros összefüggésben állanak egymással; és ha kérdezzük mi alkotja az összefüggést, azt kapjnk reá feleletül = a vallás. A történeti tárgyaknál tehát nemcsak hogy vallásossá tehetjük tanításunkat, de azt a vallásra való folytonos tekintet nélkül érthetően nem is folytathatjuk. (Vége következik.) MÁTHÉ LÁSZLÓ, ómorovicai ref. tanító. T Á R C A. Négy exegeticai kérdés. 1. Egy tisztán engem terhelő mulasztás következtében alkalmat adtam e lapok i. t. szerkesztőjének, hogy az 1 Kor. IV 2-re vonatkozó szövegkorrecturámat, úgy amint adva volt, teljes joggal elitélje A mulasztás abban ál ott, hogy az illető mondat utórésze felett, nem általán hanem az értekezésben elsiklottam, s szótukarságból a részletes indokolással adós maradiam. Legyen szabad e mulasztást helyrehoznom, részint magam igazolására, részint azért mert szövegcorrecturámat még mindig fentartom. Igen helyesen jegyezte meg az i. t. szerkesztő úr, hogy ov ős loi7TOv-t olvasva, a mondat utórészében a puszta %vct nincs helyén s hogy azt észre kellett vennem, ha tovább néztem. Észre is vettem s csak az a különbség, hogy én nem épen az rj szócskára gondoltam, hanem a paulinus el f.ir]-re; csak a felett haboztam, hogy a iva megtartandó-e e mellett vagy nem. Az egész pontot tehát így olvastam : ov ős Xomov trjTSLzai év t. oiy.ovouoig sl ut] (íve) Trt.ovóg Tig evQsd-rj vagy tisztább görögséggel ei urj ytiGzov rtva evQe&rjvcu s megfelelőleg fordítottam; »a sáfárban (= a kezelőben) pedig egyebet nem keresnek, mint hogy az hű legyen." Igaz, hogy így complicáltabb a correetura ; de hát az igen könnyen érthető, hogy az oydf wde-re vagy o ős-re változván, az SL /írj, mint grammaticailag helytelen, töröltetett; s minden esetben a kérdés csakis azon fordul meg hogy ovőé, o<5«, v

agy ioőe olvasandó-e, s minden más kéx'dés, mint ettől függő jelentéktelenné törpül. Ritka eset, hogy valami szövegromlás következtében létrejött nyelvtani értelmetlenség azon mód megmaradt volna a szövegben, mert azt a görögül tudó olvasó, mint hibát, rendesen kiigazította. Például amint 2 Kor. XII. 1. a „dicsekednem kell, bár nem illik" kifejezésben a (hl (kell) őrj-re (hát) változott; ez az egy szövegromlás maga után vonta az egész mondat átalakítását, Ugyanis nem maradt így : vxwyaoÜai őrj ov avi.Kféoov f.tév, hanem e két utóbbi szó is, kiigazítás utján, más alakot nyert: x. őrj ov (rvftfpégsi /toí. Amint itt minden azon fordul meg, hogy őrj-e vagy őst, úgy amott meg minden ezen ov ős-e, mint mi olvassuk, vagy wcíearégi