Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-14 / 37. szám

szívja már magába a magyar szellemet s a magyar lelkesedést. Az utolsó időben egyházunk életében a szabadságnak egy káros kinövése mutatkozott, mely figyelmünket különösen vonja magára, ez az autonómiának téves félfogása. Nyilvánult ez, fájdalom, épen némely nagyobb egyházakban, a mennyiben azok bizonyos ügyekben alárendeltetésíiket a felsőbb egyházi hatóságok irányában elismerni nem akarták. Ezen felfogásnak helytelenségét nem szükség indokolnom, elég ellenébe megjegyeznem azt, hogy az autonómiának olyatén magyarázata, miszerint egyes egyházak nem lennének körelesek a felsőbb egyházi hatóságok irányában alárendeltetésüket elismerni, egyenesen az anarchiához vezetne. Az egyházaknak autonómiája a valódi felfogás szerint a legszebb szabadságnak élvezete, de ezen szabadságnak korlátai szorosan vannak kijelölve, s az egyházaknak ezen korlátokon túl lépése a közegyháznak alapjait rázkódtatná meg. A társadalom terén csak ott létezik valódi szabadság, hol egyéni absolut szabadság nincs. Miután tehát az autonómiának ezen hibás kinövése veszedelmeztetné a közegyházat, feladatunk őrködni a felett, hogy ezen téves nézet ne terjedjen. A protestáns egyházban sehol sem fejlődött ki oly tökéletesen a presbyterialis rendszer, mind épen hazánkban és Skóciában. Azon elv szerint, melyre a presbyterialis rendszer van fektetve, a lelkészi kar nem egy külön álló, hanem kiegészítő része az egyházi községnek. A lelkész nálunk híveivel együtt képezi az egyházat. Áll és fenntartotta magát ezen rendszer honi egyházainkban a protestántismus kezdetétől fogva folytonosan. Csak azon egyetértés, érzelmek és működések egybeolvadásának és azon szoros kapocsnak, mely a hívek és lelkészek, általában az egyháziak és világiak közt uralkodott, következőleg a presbyterialis rendszernek köszöni Magyarországban a protestántismus fejlődését és konsolidációját. Lelkész és hívek, egyháziak és világiak egyházi történelmünk igazolása szerint mindig egyetértőleg fáradoztak, közösen tűrtek és szenvedtek s egyenlő szellemben működtek egy kitűzött cél felé. Az érzelmek és gondolatok ilyen összhangzásában küzdött és vivott eredménynyel a protestáns egyház hazánkban. Azonban fájdalom, most jelei mutatkoznak annak, miként ezen szép viszony, mely a régi egyházban tántorithatlanul állott fenn, ujabb időben sok helyütt meglazult. Nem mindenütt s nem is mindenkor, de nem is azon mérvben, mint hajdan, talál most a lelkész támogatást és rokonszenvet híveinél, gyakran elhagyatva, híveinek kellő részvéte hiányában magának kell küzdenie a fennforgó viszonyokkal, sőt némely egyházakban annyira meghűlt a buzgalom, hogy a hivek lelkészüket épen ellenfélnek s ugymondván csak az egyház szolgájának tartják. Szomorú események igazolják, miként ilyen viszonyok közt siilyed az egyház. Ugyanazért oda kell hatnunk, hogy a régi kapocs lelkész és hívei közt megújuljon s az egymáshoz ragaszkodás lendületet kapjon, s ez csak ugy érhető el, ha a presbyterialis rendszert követve a hivek, főleg azoknak értelmisége s befolyásosabb tagjai lelkesedéssel veendenek részt a helybeli és esperességi gyűléseken, s a helybeli felügyelők s általában a világiak érdekeltséggel fognak viseltetni a közegyházi ügyek irányában s legszorosabb érintkezésben s barátságos viszonyban fognak állani a lelkészekhez. Ha ezen kapocs a lelkész és hivei, egyházbeliek és világiak közt általában feláll, ugy amint az hajdan fennállott, nem ujul meg bizonyosan soha többé azon eset, mely a pátens idejében felmerült, midőn több lelkészek az egyházon kivöl lévő befolyások és érdekek hatása alatt váltak el nézetekben híveiktől. A lelkészek, mint híveiknek vezetői leghatalmasabb morális erőt és befolyást gyakorolhatnak az egyházakban, mennél lelkesebben támogattatnak e részben a helybeli felügyelők, s általában a világiak által, annál sikeresebb leend ezen erőnek működése, s annál inkább tüntetik ki a presbyterialis rendszer üdvös hatását. Egy nagy hiányban szenved egyházunk hazánkban, abban t. i., hogy nincs szükségeinek megfelelő közalapja, mely körülmény sokban bénítja működését. Vannak ugyan egyes alapítványok, de ezek speciális természetűek, pedig olyan alapra volna szükség, melynek jövedelmei nem bizonyos korlátok közé szorítva, hanem a felmerülő szükségekhez alkalmazva szabadon lennének felhasználhatók. Ezen hiány napról-napra érezhetőbb levén, felesleges volna ilyen közalap létrehozatalának szükségességét bőven indokolni, elég ezek közt felemlíteni, hogy a teendőknek évről-évre rohamos növekedése és szaporodása, a superintendens uraknak jobb 'dotációjáról való gondoskodást elodázhatlan kötelességünkké teszi, részint azért, mivel hivataloskodásuk köre már is annyira kiterjeszkedett s fog még terjeszkedni, hogy a munkáknak halmazát segítség nélkül jövendőre nem fogják meggyőzni, részint pedig azért mert egy különös, állásukhoz illő superintendencionalis javadalmazásnak hiánya miatt egy egyháznak lelkészi állomásához vannak folytonosan kötve. . . Áll ez az esperes urakra nézve is. Elaggott lelkészeink s tanitóink nyugdíjazásáról nincs gondoskodva, iskoláink kellő felszerelését nem fedezhetjük s több ilyen égető szükségeink felettébb sürgetik az ilyen közalapnak megalkotását, mit egy időre talán lehet még elnapolni, de annak elébb utóbbi létrehozatalát kikerülni nem fogjuk. Igaz, hogy az ilyen alapnak előteremtése nehéz, de szilárd akarat s kitartás mellett épen nem lehetetlen feladat. Hazánkban híveinknek száma egy millióhoz közelítve legalább 900,000-re vehető, egy családra négy személyt számitván, körülbelül 225.000, evangelikus család létezik az országban. Ha minden család az egyházi közalapra egyszer mindenkorra két forintot lefizetne, 450.000 frtból álló tőke gyűlne egybe, mely összegnek évi jövedelme a mostani kamatlábnak megfelelőleg körülbelül 30.000 frtot tenne s igy ezen sommá évenkint állana rendelkezésére egyházunknak s abból fedeztethetnének azon égető szükségek, melyek eddigelé vagy épen nem vagy csak rendkívüli nagylelkű adakozásokból fe! deztelnek. Fel nem tehető hogy a buzgalomnak kellőleg leendő felébresztése mellett egy családtól nem telnék ki két forintnak egyszer mindenkorra leendő lefizetése. A Gusztáv Adolf alap garasokkal kezdődött, s folytonos fillérek szedésével gyarapittatik s eddig már milliókat osztogatott a szűkölködő egyházaknak a világ minden részeiben, miért nem alakulhatna tehát közegyházunkban is ilyen alap, melybe csak egyszer történnék az illetőségnek lefizetése ? Ezen tervnek létesítésére csak akarat és lelkesedés kívántatik s az annyira óhajtandó alap megalakuland. A kivitelnek módját tekintve a családok összeírása s az illetőségeknek beszedése esperességek utján volna eszközölhető. Nem is elkerülhetetlenül szükséges, hogy ezen tervnek azonnali kivitelűhez hozzá fogj unk, barátkozzunk meg egyelőre az eszmével ; de még az sem volna szükséges, hogy a két forintnyi járandóság egyszerre szedessék be, történhetnék ez részletekben is, s a kivitelnek megkezdésével be lehetne várni egy kecsegtető terméssel megáldott esztendőt, addig azonban indokolva volna, közelebbről megismerkedni