Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-19 / 3. szám

A nap leszállt, csillagtalan az ég. A szél megmegrázza kis hajlékomnak ablakát. A fák lombtalan ágai csapkodják házam falát és ablakom üvegtábláin zizegve végig húzódnak a fagyos galyak. Nagy és sűrű pelyhekben esik a hó, hajlékomnak Őrszeme a hű eb, békételen mozgással húzódik pitvarom ajtajához. Mily jól esik e meleg hajlékban hallgatni a zivatar zúgását! mily jól esik tudnom, hogy szeretteim biztos menhelyen vannak ! De hányan lehetnek, akik hajlék és fedél nélkül vannak ! Istenem vezéreld a szegény utast, ki előtt a hó egyenlővé tette a halmot a völgygyei, s út nélkül tévelyeg, vezesd biztos menhelyre a szegényeket, kiknek haj lékük nincsen ! A tél komor napjaiban, midőn a természet bezárja előttem kebelét, midőn a nap hidegen tekint alá, vagy hó köpenyébe burkolódzva elrejti nyájas arcát előlem : elzárom én is szivemet lelkemet a világ elől s te hozzád emelkedem gondolataimmal nagy Teremtő ! Jól esik tudnom, hogy ha a külső világ sötét, visszataszító alakot ölt is, a te jóságod vidámsága nem változik soha. Nem olyan vagy te mint a nap, a te arcádat a sötét fellegek nem rejtik el soha... stb. Ilyen a tartalma s ez a menete az elmélkedések jó részének. Vannak azonban közöttük olyanok is, melyekben szerző nem a természet, hanem a kedélyvilágából indul ki, és különösen korunk uralkodó bűnei s a szokottabb gyarlóságok ellenében törekszik gyógy- s óvszert nyújtani. Az emélkedések egyszerű hangján bölcs nevelési elveket, örök igazságokon alapuló maximákat s gyakorlati életbölcseséget csepegtet olvasói lelkébe, és pedig oly ügyes modorban, hogy nem csak az egyes családtagok, nem csak a íiu, a leány, a feleség tanulja meg az egyes elmélkedésekben az elmélkedő szerepét vivő családfőtől, apától s férjtől a valódi boldogságra vezérlő irányeszinéket; de egyszersmind megtanulja ezekből mintegy észrevétlenül a családfő az apa, a férj is, hogy mily nevelési elveket kövessen, gyerme- j keit mily tanácsokkal lássa el az élet nagy útára; s hogy neje irányában mily gyengédséggel szeretettel viseltessék, k Majd ismét vannak e műben elmélkedések, melyeknél szerző tekintetbe vévén, hogy népünk is tanul és olvas egy egy kis természettudományt s hogy a vallást s bibliát gúnyoló beszédek s iratok néhol már a nép gunyhójáig is elhatnak, talán már a darvinismusból is hallott valamit, legalább annyit, a mennyi elég vallásos hitének, a biblia iránti tiszteletének megingatására: fő törekvését oda irányozza, s megint eléggé szerencsésen, s ügyesen, hogy a méregbői is mézet szívjon, hogy a természettani hol helyes hol helytelen nézeteket is a vallásosság erősbitésére, az Isten iránti hit s szeretet élesztésére forditsa. Am fogadjuk cl, hogy alsóbb fokú állatokból fejlődtek ki a fensőbb fokuak, mi következik ebből? az hogy törekedjünk folytonosan szellemileg s erkölcsileg tökéletesebbek lenni. A tudománynyal közelebbről nem foglalkozó keresztyénnek elég és jó is ennyit tudni a darvinismusból. „Mese talán hogy Évát a kígyó csábította a bűnre ? olvassuk egy másik elmélkedésben. Ám legyen ! de mégis különös egy mese az — mondja tovább — melynek folytatását mindennap látod a magad és mások életében. . . . Az az Isten ellen fellázadt kigyó még ma is szórja mérgét, ezer meg ezer szájjal csábít ma is az Isten iránti engedetlenségre ... Tartsd meg hát az igazságot, mely abban van, és az megtartja életedet*. A mondottakból talán nyerend némi tájékozást a t. olvasó az e könyvecskében foglalt 48 elmélkedés iránt, melyek közül 24 téli, tavaszi, nyári, s őszi estékre van szánva, a másik 24 pedig adventi, karácsoni, ó- és uj évi, n. pénteki, húsvéti, pünkösti, közönséges, s betegágyban levők számára való elmélkedéseket tartalmaz. A mű nyelvezetéről felesleges szólanom, mert hiszen a fentebbi pár idézet hangosan kiáltó tanúságot tesz az irály tiszta, szabatos, érthető, népiesen egyszerű és mégis emelkedett volta felől. Az elmélkedések után 16 ima következik, reggeli és estveli imák a hét hat köznapjára, továbbá urvacsorázás előttre és utánra; mely imák méltó függeléket képeznek a fentebbi elmélkedésekhez, és egyszersmind mintáúl szolgálnak előttünk arra nézve, hogy a régebbi idők vallásos kenetes hangját miképen lehet és kell korunkban felhasználni. Ezen imáknál ugyanis szerző — mint maga is említi — Szikszay imáit tartotta szeme előtt, és ezt fel is lehet ismerni ezen imáknak úgy szólván mindenik sorában. Épen az az ódon zamatos, kenetes, vallásos hang hangzik itt füleinkbe, melyet ez előtt 30—40 évvel hallottunk a hétköznapi templomi könyörgések alkalmával, és mégis nincs benne egy szó, nincs egy mondat, mely ellen korunk nyelvésze kifogást tehetne. A mult és jelen egyházi nyelve oly szépen oly édes kedvesen ölelkeznek ezen imákban. Hogy félreértésre ne szolgáltassak alkalmat, meg kell még egyet jegyeznem. En ezen munkának népies oldalát emeltem ki különösebben, de ezzel távolról sem akartam azt mondani, hogy talán a legtníveltebb család is lelki élvezettel ne használhatná. Nagyon használhatja, de ép úgy használhatja a kunyhók lakosa is. És ebben áll főórdeme. Mert míveltebb közönségünkről csak van e tekintetben gondoskodva; Dobos, Székács, Fördős, Szász, Tompa s mások imái s vallásos elmélkedései kedves s üditő italt nyújtanak az örök vizek után szomjúhozó lelkeknek ; de nagy közönségünk, népünk nincs ügyelemre méltatva az újabb időkben, lelki táplálékát még ma is az öreg apáink által nyújtott lelki maunák képezik. Hej edig „rósz időket élünk, rosz csillagok járnak" ; sok mindenféle baj, szei*encsétlenség nehezedik népünkre is, és ha közelebbi pár évtizedben kissé neki szilajodott is, talán nincs messze a forduló pont, midőn visszatér ismét Istenéhez, vissza a keresztyén erények útára, ha lesznek a kik Őt templomban és iskolában, a család és a társadalom körében lelkiismeretesen kalauzolják ezen helyesebb irányban,