Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-05-11 / 19. szám

{ t • r - ct> = ós tanrendszerek, a vallással való legkisebb közösségük nélkül fejlődnek és haladnak elő. — „Ugyan mit jelenthetnének mást" — így szól egy helyen, — ,,e dogma-épületek, ha magukban nézzük azokat, mint a számító észnek műtéteit, melyeknek mindegyike fennállását csak a többinek korlátozásában találja meg ?" Miután a vallás eme felfogását napjainkban az Összes tudomány népszerűsítése és a jogállamokban mindinkább meghonosodó önálló gondolkodás és önelhatározási szabadság nagyon elősegítik: igen természetes, hogy az emberiség a dogma kötelékeiből, melyek őt gyakran szabad és jogosult életmozgásában akadályozták, kibontakozni és üdvösségét dogma nélküli módon eszközölni törekszik — E törekvés korántsem indul ki mindig közömbösség vagy érzéki féktelenségből, mint ezt a dogma-imádók gyakran állítani szeretik, nem! sőt ellenkezőleg, az elfogulatlan szemlélő láthatja, hogy ama forrás, melyből a vallásosság ez idő szerint táplálékát szívja, a in i ndenség, melynek titkai az előretörekvő komoly és lelkiismeretes tudomány fáradozásai folytán mindinkább megnyílnak az emberiség lelki szeme előtt. Az emberi ész, mely a csillagok távolságát méri, eddig egyszerűeknek vélt elemeket szétbont, a múltnak titkait felderíti, az égnek villámait fékezi, közlekedési eszközeinek gyorsaságával a madarak röpülését fölülmúlja, tapasztalja: hogy a mindenség félbeszakítás nélkül tevékeny és törvényeit minden pillanatban érvényesíti ; érzi, hogy minden alak, melyet a mindenség előhoz, minden lény, melynek élete teljességéből elkülönített léteit kölcsönöz , minden mozgás, mely aunak gazdag, folyvást termékeny méhéből fakad, egy minket intő, reánk vonatkozó cselekménye a világ urának; — azt tartja, hogy — ha ezen megszámlálhatlau cselekmények befolyását és azt, mi e befolyásnál fogva emelő érzelemképeu bennünk támad, t. i. hogy az egyes lény nem önnön magáért, hanem mint az egésznek egy része, és a korlátolt dolog nem mint valami másnak ellentéte, hanem mint a mindenség kinyilatkoztatásának egy mozzanata fogandó fel — tárgyilagos életünkbe átviszszük, attól vezéreltetünk és intetünk: hogy ez az igazi vallás. Ezen vallás ugyanaz, melyet a Mindenható már a legrégibb nemzedékek szívébe vésett, mely mellett a szentírásnak úgyszólván minden lapja tanúskodik s melyet maga az üdvözítő is tanúsított. Tartalmát röviden így lehet kifejezni: Létezik egy örökkévaló Isten, ki mindent bölcsen kormányoz • az ember pedig, ki tiszta erkölcsi életre van hivatva, még halála által sem,térhet ki azon elégtétel elől, mely neki a földi életben véghezvitt tetteiért, jár. Jézus a legrégibb vallások ezen közös alaptartalmához csak azon fontos hozzáadással járult, hogy ama szertartások, melyek mint az ősidő emlékei a míveletlen népek gyermekkorában megmagyarázható értelemmel bírtak, de már Dávid király és Ézsaiás próféta által kifogásoltattak, korának szellemi szükségeivel már meg nem egyeztethetők és így megszüntetendők, mert Isten szellem s így őt szellemben és igazságban kell imádni. E szellem- ós igazságbani imádását az Istennek körvonalozta a keresztyén vallás ama legfőbb — az Isten és a felebarát iránti szeretetről szóló — parancsolatában, mely az első keresztyének életére oly roppant hatással volt, hogy akkor is, midőn a köztük létező vagyonközösség megszűnt volt, életök főjellemvonása]' az erkölcsiség, az igazságszeretet, a béketűrés, a nyájasság, a jóakarat, a könyörületesség maradtak. Valóban, korunk minden fogyatkozásai mellett annak, ki a mai emberiség nemes érzelmeinek nyilvánulásait elfogulatlan szemmel nézi, ugy tetszik, mintha az első keresztyének fent érintett életelve, mely nem a dogmából, hanem a testvéri önzetlen szeretetből fakadott, visszatérőben volna. A népek — hatalmasaik önérdekű törekvései és céljai dacára — a cosmopolitismns felé haladnak és egy futó pillantás a történelemre meggyőzhet minket, hogy ez nemes tökéletesbűlés ós áldásos haladás. A keresztyénség előtti időben minden egyes nép elszigetelve, saját, szűkkeblű nemzetiségi körében mozgott, azt tartván, hogy csak önmaga iránt vannak kötelességei, a többi népek barbárok, kiknek csak háborúval tartozik. A keresztyénség e szűkkeblűség falait romba döntötte ós a vallási közösséget emelte érvényre, melynél fogva a népek, melyek ugyanazon valláshoz tartoztak, különféle eredetök és nyel vök dacára, vallásuknál fogva egymásiránti barátságos hajlamokra érezték magukat kötelezve. Ezen kor is lejárt. A mult század végén a nagy francia forradalom széttörvén a vallási közösség kapcsát, az általános emberiségi összetartozásnak magasabb felfogásához emelkedett fel, a midőn azt sem a nem-