Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-04-06 / 14. szám

netnél? Az a kérdés, tűrjük-e, hogy azon aránylag csekély kárpótlás fejében, melyet Győry fordítása nyújt, az apostoli levelek fordítása oly alakban oktroyáltassék reánk, melyet a jelenleg élő magyar theologus nemzedéknek a történelem előtt örökre szégyenlenie kellene ? A nyelvezet esetlensége, magyartalansága, értelmetlensége volt az, a miért e fordítást a múlt alkalommal már elitéltem. Ugyanezt tették Ballagi Mór és Keresztes is ; tehát mindenki, a ki még eddig hozzá szólt. En e nyelvezetet annyira rosznak találtam, hogy a fordítót saját munkájának javítására is alkalmatlannak Ítéltem. S íme ebbeli Ítéletemet ő maga fényesen (lucus a non lucendo) igazolta, védelmére kelvén legképtelenebb kifejezéseinek is. így körömszakadtig védi a megy szó képtelen használatát a jön szó helyett Gal. II. 11 —12. verseiben, ahol Pál antiochiai tartózkodása idejéről elbeszéli, hogy miként ütközött össze a Jerusalemből őt s gyülekezetét meglátogatott Péterrel, ép ott, az ő akkori tartózkodási helyén, az ő működésének központján. És pedig védi azzal, hogy mikor Pál e dolgokat megírta, nem Antiochiában volt. Hátha Chinában lett volna is akkor ?! Ha pl. egy túdós debreceni professor az enyedi főiskolánál valamikor valami dologban megfordúl, s onnan visszatérve Debrecenbe, az történik vele, hogy egy enyedi tanár meglátogatván a debreceni főiskolát, azzal ő, ez alkalommal, egy igen fontos kérdésben, végzetes személyes összeütközésbe jő ; azután ez a debreceni professor elmegy máshová, Kutyabagosra vagy Párisba, vagy pláne New-Yorkba, s onnan megírja ez esetet levélben valakinek Pestre vagy Bécsbe : nem ilyen formán fogja-e azt megírni Peckingből ép úgy mint Kutyabagosról — »mikor az az enyedi tanár Debrecenbe jött . . .(

<

s nem képtelenség volna-e az ő szájában az ilyen beszéd »mikor Debrecenbe ment?® Fiat applicatio. Szomorú dolog, mikor ilyen elemi dolgokat kell magyarázni olyan egyénnek, a ki, Uram bocsásd meg1

^ bibliafordításra vállalkozik. Azon exegeticai s fordítási elveket, melyek nyomán M. úr dolgozott, eddig nem ismertük ; csak azok gyümölcsét. Most már bepillantást engedett feleletében e furcsa elvek chaoticus homályába. Ez elveket aka;om most egy kissé megszellőztetni. Elmondom róluk, máiismert példákkal illustrálva, véleményemet, s majd a t. közönség is alkosson magának róluk saját véleményt. Előtte gondolathűség annyi mint szóhűség, azaz akkor adjuk vissza híven az eredeti gondolatát, ha az eredeti szavait azon rendben, melyben állanak s ugyanazon szavakkal adjuk vissza — tekintet nélkül azok különböző viszonylataira; tehát a betűhöz tapadó szóhűséggel azonosítván a gondolathoz való hűséget, midőn ennek akar alárendelni mindent, tulaj donkép a betűt emeli a fordításnál egyeduralomra. S ha az ily fordítás természetesen esetlenül üt ki, annak a magyar nyelv az oka, arról a fordító nem tehet, mert az ő első és egyetlen dolga a hűség! De halljuk őt magát. „A fordítás jeles volta(< írja, „nem annyira attól függ (de azért tán csak attól is ?), hogy mily csinos, kerekded, folyékony magyarságú az, mint sokkal inkább attól, hogy a szent iró gondolatait mily hűen adja vissza. A fordításban nem lehet sem több, sem kevesebb, sem más gondolat, mint a mennyit és a melyet a szent iró kifejezett. Ez azon érdek, melynek szükség esetében minden más érdeket alá kell rendelnünk...4

(Ezek eddig mind igazak és ámenek, csak ne a betűt gondoljuk gondolatnak; ezután jön a java:) „elannyira", folytatja, »hogy ha a fordítónak választania kell a kettő között, vagy teljes jó magyarsággal fordíthat, csakhogy a szent író gondolatának egy kis megváltozatásával, vagy a szent író gondolatát teljes hűséggel adhatja vissza, csakhogy nem kifogásolhatlan magyarsággal, kétségkívül ezen utóbbit kell minden habozás nélkül választania... Pedig hány eset van arra, hogy a fordítónak a nehéz apostoli levelek fordítása közben ama kettő közül kell választania." Pedig hány eset van ? Fájdalom, M. úrnál ez esetek sorozata megolvashatatlan. Tanulja meg a fordító, hogy valamire való fordítónál ily esetnek egyetlen egynek sem szabad előfordúlni, s a ki ezt gyakori sőt számtalan esetnek tartja, az ne fogjon fordításhoz, mert az a jó fordítás ABC-jével sincs tisztában. A magyar fordításban az illető gondolatot ép oly jól kell magyarúl kifejezni, mint a mily jól van az kifejezve az eredetiben görögül, — s a ki ez ellen vét, s az értelmes magyar kifejezést feláldozza, azon hiszemben, hogy a gondolatot híven megtartotta, ép ugy tesz mint az a bába, aki a gyermekkel együtt öntötte ki a fürdővizet, azon hiszemben hogy csak a vizet öntötte ki. A szentpétervári biblia-társaság az Úr imáját és a Tíz parancsot le akarta fordíttatni tsukts nyelvre, azonban, mivel ezen nyelv teljesen képtelen új és elvont eszmék kifejezésére — „a fordítást teljesen lehetetlen volt megérteni.® Magyar irodalmi férfiak, Shakspeare fordítók, köszönjétek meg a bókot az apostoli iratok uj fordítójának ! Magyarul nem lehet értelmesen kifejezni az uj szövetségi írók gondolatait!... Ilyen fordítási elvekkel az igaz, inkább csak tsukts nyelvre fordítson valaki bibliát, de ne magyarra. »Vagy a gondolat magyartalan kifejezéssel, vagy magyaros kifejezés a gondolat megmásitásával® ez alternatívának soha sehol sincs helye; ez olyan alternatíva, a minőbe valamire való fordítónak soha sem szabad beleesnie, melybe csakis a képtelen fordítók esnek bele, kik nem tudván jól írni saját nyelvükön, vagy elméjük furcsa fixa ideákkal lévén eltelve, értetlenségüket azzal palástolják, hogy a gondolatnak voltak kénytelenek az érthetőséget feláldozni. Hogy a fordításnak nemcsak tartalmilag, hanem alakilag is hűnek kell lenni, hogy az irály jellemére is figyelemmel kell lenni, minők az egybefüggő mondatok természetes, sima összefűzése, a hangulat, az erő vagy lágyság, keménység vagy ellágyulás, átalán az érzelmek, az irály szépsége, gördülékenysége, a szónoki ér lüktetése, s a szónoki emelkedés stb. kifejezése — mindezek nem létező követelmények egy oly fordítóra nézve, a ki