Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-03-16 / 11. szám

melylyel a képzelet mintegy talajt érez maga számára, s a szemlélő leomlik a harmatos virág mellé, harmatos szemmel a nagy Isten imádására. Hiszen nagy és kicsiny, haragos és szende, küzködő és nyugodt, harsány és néma, minden az Isten hatalmát hirdeti és dicsőíti e világban ! Pedig aki ennyire elmélyedt az ő dicsősége és hatalma szemléletében : az mégis érti ezek néma beszédét. Mihaszna lett volna neki bekalandoznia az egész világrendszer minden zegét-zugát, ha saját szive pici világát ki nem ismerné; mihaszna kiszámítania a csillagok milliárdjainak pálya futását, ha saját élete útjának irányát nem találná föl; mihaszna az ismeretek kel megtömött koponya, ha szíve üres marad, mihaszna a világok millió világai?! Az ilyen embernek csak egy kell, mi nélkül csak szegénységét, elhagyatottságát, gyöngeségét érezi: egy Isten kell, kinek nevét szivébe fogadhassa, kinek elrebeghesse a világ csodái feletti magasztos örömét, ki őt élete útján erős jobbjával támogassa és vezesse, ki előtt térdre omolva köszönhesse meg, hogy képének másává, földjének egyik urává, hogy emberré teremtette. A világnak az Istenhez, az észnek a szívhez, a tudománynak a hithez kell vezetnie; nem ez vagy ama felékezet hit éhez, hanem az emberiség hitéhez, mely előbb utóbb mindnyájunkat egyesíteni fog, mikor nem nézzük azt,, hogy ez vet-e, és hogyan vet keresztet ? hogy az hányszor mosakodik napjában? mikor mindnyájan egy hitben omlunk le a hatalmas, bölcs szerető Isten dicső szine előtt, mert hiszen bár egymáshoz képest nagyon különbözők — ő hozzá mérve mindnyájan egyformán parányik vagyunk, az ő tökéletességéhez képest mindnyájunknál »csak gyarlóság létünk fényes bélyege®. (Berzsenyi) az ő erejéhez képest mindnyájunk ereje, mint a „sóhajtás az orkánban." (Berzsenyi). Azért, míg a vakmerő bölcs lángesze mintegy mellé állt az Istennek, hogy hozzá mérje magát: a vizsgálat után imádattól eltelt szívvel »leomlik szine előtt®, mint Berzsenyi mondja, a lángész világokat érintő vizsgálódása után, miután a 2. 3. 4 szakokban olyan szavakat kölcsönzött a néma mindenségnek az Isten dicsőítéséhez, melyek Istenhez, a világhoz, a lángészhez méltók : 5) „Buzgón le omlom szined előtt, dicső!*1

) A bölcs lángesze, a végokoka', az alapot és célt olthatatlan epedéssel kutató ész az okok, tünemények összekuszálódott szálain nem bir végig haladni, legfelebb azt látja, hogy azok a szálak Isten kezében futnak össze. Ot magát még a földhöz köti, röptének határt száb az anyag, a test, — ámde nem örökre, fogságának elvalahára vége szakad ; akkor leveti akadályozó békóit; akkor megint vissza térhet az Isten hatalma, lénye tengerébe, újra egyesülhet vele : mint a csepp, mely a tenger párolgásából alakulva a hegy mélyébe szivárgott *) Hogy mily gonddal dolgozott Berzsenyi: mutatja e sor is. Itt előbb j,atyámK

állott. Ámde az közönséges, elcsépelt, s a gondolat-menet ezen fokának meg nem felelő', mert itt az Istennek még nem szeretetét, hanem hatalmát, dicsőségét festi. s onnan a csorgeteg szűk medrében siet, kavicson, örvényen, vízesésen át a tenger anyakeblére: úgy óhajtozik vissza a lélek is az Istenhez, földi küzdelmei, nélkülözései, akadályai között is : »Majdan ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor A mi után eped, ott eléri." De addig?! Az éther uránjai az eléjök szabott pályát megkerülik ; a csermely cseppjei utjokat befutják : az embernek is mennie kell azon az úton, melyet az Isten bölcs keze mért, jelölt ki neki, a mint ereje engedi, együtt a jókkal, a meddig inai mozdulni birnak, a jóknak és nemeseknek nyomain. Fáradalmas az út; verejtéke hull a lábát vérző rögre, kavicsra; de azt meg nem puhítja; nehéz a küzdelem, — könnye csöppen az öröm virágának helyébe, mikor lehajol érette ; nagy az önmegtagadás : nem tudni merre ? nevn tudni; meddig ? — csak tovább, tovább ! És mégis, ha ki csak egyszer elmélyedt annak dicsősége szemléletében, ki »a nagy idők folyamit kiméri", az tudja, hogy ahhoz »kit titkon érző lelke óhajtva sejt" és addig, míg eléri azt; s az ilyenek szivében meg van a felelet, megvan az elhatározás, megvan a hit az élet utjának bevégzésére. 6) »Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján, Merre erőm, s inaim vihetnek.1

' És útja kanyarog, el a hímes rét csevegő csermelye partján, be a sötét vadon rideg magányába, fel a tág kilátással kecsegtető hegyoldalon, keresztül a kopasz szirtek gerincein s ott lehajlik és elvész a bágyadt szem elől a tátongó mélység szakadékai közt, hogy rémülettől megdermedve gyökeredzik meg a láb, mintha tőrbe lépett volna, kábulattól szédül a fej, mintha feneket1

en mélység előtt állana, iszonyattól mered az üvegesedett szem, mintha szörnyeket látna a sötétben ! Borzasztó a sír tekintete az élet, útjának végén ! És az útas mégis halad, tovább ! tovább ! És mégis felsóhajt. 7) „Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de oh, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád : ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.® Az a szem, mely a királyi széke körül, ha még' ' oly messze keringnek is, kiséri a csillagvilágokat útjok! ban : abba a szűk sötét, sírba is leküldi egy sugarát; i az a kéz, mely előhozta »e nagy Minden ezer nemét a | semmiségből," az átvezet a nehéz út akadályain, s az fektet nyugalomra a sírba, de nem mint önkényes zsarnok vasökle: örök éjü börtönbe, hanem mint jó akaró barát gyámolító, védő keze : üditő éjjeli pihenésre ; az éj és minden rémei elröppennek, a mosolygó hajnal ébresztő sugara levillog a sír sötét mélyébe is, — s ha az elrothadt magból uj csirát tud fakasztani a hant alól is a nap melegítő sugára,„— a csonthoz nem hatna-e le a sírdomb alá az Isten éltető szeretete ?!