Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-03-09 / 10. szám

SYNODALIA A magyarhoni ev. reform, egyház zsinatjáról és a zsinati előmunkálatokról. Ifjú koromban, bár hivatalos foglalkozásra kötelezett . szegény fiu valék — nem valék hanem voltam, — találtam abban módot s szerzettem kellő költséget a végre, hogy egy-két országgyűlésre, bár csak néhány hétre, Pozsonyba felmehessek, láthassam és hallhassam a honatyákat, miként bölcselkednek a kedves haza sorsa felett? mint buzgólkodnak a nemzet jobblétének előidézésén ? Ott szerzett tapasztalataimnak kárát is vallottam, hasznát is vettem. Kárát vallottam annyiban, hogy ott megtanultam becsülni a követeket s a tanácskozás módját, komolyságát s méltóságát, az elveknek elvek elleni harcát menten személyeskedéstől, a társadalmi lovagiasságot s barátságot az ellenkező nézetüek között is. Most pedig nincs kedvem az országházba menni, hol annyi léhaságot, pajzánságot, személyeskedést, szenvedély ességet, irigységet és gyűlölködést, gúnymosolyt és kacajt s viharos derültséget kell látni s tapasztalni. Edes hazám, kedves nemzetem hanyatlásán kesergek. Viszont hasznát is vettem tapasztalataimnak. Különösen az öreg Pázmándy Dénes szokott eljárásának modorát megkedvelvén, ettől tanultam meg példából az életszabályt: Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. Az én nevezett mesteremnek ugyanis rendes szokása volt, ha valamely inditvány tétetett, azt kérdezni : Lássuk, tek. KK. és RR hova vág ez ? És a bölcs, előrelátó öreg lélektanilag, a fennálló orsz. törvények, a helyi viszonyok, az idő postulatumai, a nemzeti geníus, az emberiség törekvései tekintetbe vételével, fejtegette az inditvány értékét s horderejét, mintegy látnoki lélekkel nyomról-nyomra, stadiumról-stadiumra meghatározván a következményeket s eredményt. A bölcs öregnek eme rendszeres műtéteit megkedvelvén, példáját, gyenge tehetségemhez képest, teendőimre nézve igyekeztem követni. Elgondoltam a kitűzött célra mi uton, mi módon, mi eszközökkel juthatni el tisztességesen ? elgondoltam a választott útnak lehető elágazásait, az eshetőségeket, mennyire látnoki lélek nélkül az lehetséges, s eleve elgondoltam, miként lesznek elháritandók az utamba gördülhető akadályok ? s eleve kész valék a felettel a kérdésre : Quid tunc ? Ily álláspontot szoktam elfoglalni mások által tett indítványokra nézve is. Első kérdésem az öreg Pázmándy szavaival : Lássuk hová vág ez ? S megvallom, többször megesett rajtam, hogy a nagy hangzatu indítványnak — bár tárgya nekem kedves volt — nem tulajdonítottam nagy értéket. Ez történt velem a negyvenes évek kezdetén, mikor gr. Zay Károly úr elsütötte indítványát a prot. két felekezet uniója iránt. Örvendettem a tárgynak, mint iránta sokan lelkesültek. Hogy is ne ? hiszen a selmeci lyceumban tanultam nyolc évig; ág. hitvallásuak voltak gyermekkori legjobb barátaim, kikkel ugyanazon templomba jártam istentiszteletre, ugyanazon urasztalhoz a szent vacsorára ; ezekkel én régen egyesültem, egyesült vagyok. De mikor elgondoltam, hogy gr. Zay egy csapással egyetemes uniót indítványozott s nem fokozatosan és sorrend szerint előkészítőt s nevezetesen ezt nem a tanintézeteken kezdve : azonnal átéreztem ama példabeszéd igazságát, „a ki sokat ölel, keveset markol." Es mivel köztudomásu volt, hogy az ágost. hitv. pánszlávok a kálvinista magyarokat gyűlölik, ezeket még nyilvánosságra bocsátott irataikban is arianusoknak nevezik, mivel tapasztaltam, hogy viszont a magyarok büszkén lenézik a tótokat, kik az evang. egyházban a többséget képezik ; midőn még a jeles esperes Osztrolucky Mihály is a gyűlés szine előtt fülem hallatára akképp nyilatkozott, hogy ő pártolja az uniót, de a Mózes tábláktól meg nem válik, mert az lényeges dolog: azonnal észre vettem, hogy az unióból, ez idő szerint semmi sem lesz, és mellette sem szónokoltam, sem írtam. Oleum et operám perdidissem. így történt velem közelebb is. Midőn egy ifjú barátom, a ki épen a dunántúli ev. reform, e. kerület közgyűléséről érkezék meg, feltörlött homlokkal, derült arccal, ragyogó szemekkel, melyekből öntudatos büszkeség s megelégedés sugárzott ki, jelenté nekem: Nagy dolog történt minálunk! Én mondám: szeretném tudni, mi az? Ő feleié: Protestáns egyetem felállítását indítványoztuk. En : Mivel járultok annak megalkotásához ? O: Erkölcsi gyámolitással. En : Servus öcsém ! ezzel ugyan egy tanárt sem fogtok fizethetni s eltartani, egy téglát sem helyeztek el az egyetem épületének falába. Ha ezt az indítványt 1859/60-ban teszitek meg, mikor veszélyezett érdekeink melletti küzdelemre mindnyájan fel valánk hevülve, mikor a német ellenében tüntetni elszántak voltunk, mikor a más hitfelekezetüek rokonszenvét is bírtuk, mikor még némi pénzünk is volt, a mit áldozatul adjunk : akkor, legalább részben, felállíthattuk' volna az egyetemet; mint fölépítette gr. Dessewffy Emil az akadémiát, s mint Deák Ferenc 100,000 frtot meghaladó összeget gyűjtött a Vörösmarty árva család részére. Hanem, tempi passati! Ez idő szerint, mikor — mikor — mikor —: nem irigylem tőletek a prot. egyetem indítványozásának dicsőségét, feleslegeseknek tartom a vezércikkeket, melyekkel prot. egyetem szükségét mutogatják, mit a hivők különben is vallanak. Azomban jó szerencsét kívánok, fürjeket és mannát a pusztázó vándoroknak, kik Kanahánba igyekeznek, hová én is szeretnék eljutni, de csak a Nebo hegyéről láthatom. Tempóra tempoi^tempera! IJnio, egyetem, ezek hangzatos szavak, bő tartalmúak is : de tárgyukra nézve célt érni nagy probléma, melynek megfejtése a táblán és papíron könnyebb, az életben vajmi nehéz. Ilyen^a zsinat is ; tárgyát kellőleg fölemelni nehéz, bár bele jutni könnyű munka. Szóljunk már erről is, minthogy cikkem homlokán ezen felirat áll.