Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-03-09 / 10. szám

TÁRCA. Berzsenyi „Fohászkodásáról". (Töredék egy nagyobb tanulmányból) Mostanában a vallásosság oly ritkán és gyengén nyilatkozik életünkben és költészetünkben, hogy atyáinkhoz kell folyamodnunk, ha valamelyikéből buzdító szép példákat akarunk felmutatni. Régebben elég gazdagon buzogott vallásos költészetünk forrása ; hanem mostaná-Jban, — kevés dicséretes kivétellel — csekély is, sekély is az ér, mely e forrásból eredve, a magyar költészet nagy tengerébe viszi habjait; nem csoda, ha a költészet többi gazdag ágai mellett erről majdnem egészen megfeledkeztünk : sem a jelen, sem a mult időknek vallásos költeményeire kellő gondot nem fordítunk. Pedig meg érdemelnék ! Hálás, szép vállalat! Megérteni és megértetni a vallásos szív költői nyilatkozatait: alig ha nem biztosabb út volna némely romlatlan szív szentélyéhez, mint a hosszadalmas száraz vitatkozás. E szándékkal kisértem meg vallásos költészetünk legszebb gyöngyének: Berzsenyi „Fohászkodásának" szépségeit elemezgetni. Legszebbnek vallom ezt, mert legigazabb gyöngy ; vallás és költészet a leggyönyörűbben egyesülnek benne. Egyik a másikat igyekszik szépségben, fényben túlragyogni, de ezzel kölcsönösen csak egymás értékét fokozzák, aunyira, hogy csak figyelmes, gondos vizsgálat után határozhatjuk meg igazi beesőket. Megérdemli a mű a részletes tárgyalást. Az ember fohászkodik az Istenhez. Az ember, »a világ ura® gyengesége érzetében gyáinolához, »a teremtés koronája® gyarlósága tudatában a tökélyhez fohászkodik fel : „Isten !® Röviden ; mert a fenség szemlélete a szívet indítja meg, nem a nyelvet; egyszerűen, mert bármi jelző hozzáadása csak a fenség teljességéből vonna le, annak csak egy részét, oldalát mutatná az egész helyett (p. o. bölcs Isten, mindenható Isten, a többi tulajdonok teljeségétől ez egy részre vonná a figyelmet, s a mellett tulajdonképen pleonasmus is); egyenesen nevén szólítja meg, mert esze a csudálat, szíve az imádat lebűvölő hatása alatt elválhatlanúl hozzá van leigézve ; első szó, a mi belőle kitör, mert csakis attól van át- meg áthatva, túl áradó szíve teljéből csordul ki az ajak első fölnyiltával oly önkénytelenül, mint a bámulatból felocsúdónak ajkáról ellebben az „óh®, mint az örömében repeső gyermek ajkáról a hálát mondó „anyáin!®, mint a kínozottnak ajkáról a fájdalmas Jaj®, mint az örvény elsodró hullámai közt vergődőnek ajkáról a „segítség!4 A fohászkodó az Istent látja magával szemben; féktelen képzelete meg akarja mérni annak nagyságát, fenségéről teljes fogalmat óhajt szerezni, vizsgálja,.... emelkedik hozzá, .... de merész föllengésébe bele fárad, .... ki rnerülten lehull : végtelennek, leírhatatlannak, hasonlíthatatlannak, felfoghatatlannak találja és csodálja azt. De egyszersmind úgy érzi, hogy az saját szívében is mint valami megmagyarázhatatlan, szóval le nem írható lény ott lakik; ott érzi azt, akár gyötrő kín terhe alatt szorul össze szíve, akár elfőjthatatlan öröm árjától tágul ki; annak boldogító, megnyugtató vele-létét ösztönszerűleg örvendi és állítja, mint a virág az éltető napsugárét. Ezt a sejtelmes érzést a zenész meg a költő ki is bírja fejezni, de rövidebben, világosabban, szebben talán nem is lehet szóval kimondani, mint Berzsenyi tette e két sorban : 1. »Isten ! kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt.® Mennyi van e neliány rövid szóban ! Az Isten mérhetetlen nagysága, az ember mérhetetlen parányisága; az Isten leírhatatlan fensége, az ember leírhatatlan alázatossága ! Pedig mily művészi számítással emeli, hogy ne mondjam csigázza fel emezt egy egész mondatban, hogy legalább csak megközelítő, halavány fogalmat nyújthasson arról, a mi ez egy rövid szóban van : Isten. Az ember, mint észszel és szabad akarattal megj áldott lény, a teremtmények határtalan világából végtelen messze kimagaslik. Mint a Fátra hegysége az alanti párás, poros légkörből el-kinyulik a tiszta, felhőtlen aetherbe: úgy az ember is az anyag világából, fel-kiemelkedik a szellem fényes országába. Ámde a hegyorom egyes szirtéi még ott a magas sziklák közt is kimerednek a többiek közül : az emberiség egyes tagjai szinte összehasonlíthatlanul kitűnnek a nagy tömegből. A nagy, tudatlan néptömeg lelke a földhöz tapadt; vágya a meg pihenés, reménye a mindennapi kenyér, tudása a meg* szokás : egész világa, — a meddig faluja tornyának kis harangja elhallik, Ellenben a mívelt, a tanult, vagy a mint Berzsenyi még sokkal többet jelentő szóval mondja : a bölcs — mekkora annak lelki világa! Vizsgálja a meghatározhatlau messzeségben keringő napvilágok számlálhatatlan csillagait, s a szabad szemmel nem is látható parányi férgeket; kutatja az eget verő hegységek és a feneketlen tengerek titkait; meglesi az állat- és növényvilág, az egész természet titokszerű életét; megfigyeli rég letűnt népek és korok történetét; fölfedezi, bekalandozza távoli országok határait, meghallgatja a különféle népek bölcseinek tanítását, elvonja és megállapítja az ész és élet örök törvényeit; egyszóval: kikérdez eget, földet, követ, embert; multat, jelent; hogy tudományát, bölcsességét gyarapíthassa, a világot szorítja agyvelejébe, •— és mégis az embernek közönséges értelme, — nem : a bölcsnek esze, — még sem : a bölcsnek lángesze föl nem éri az Istent ! Nem magának az Istennek nagyságát részletezi tehát a költő, mert az nagyon megszokott és hosszadalmas volna, hanem a hozzá vett mértéket veszi lehető legnagyobbnak, s akkor mondja ki : itne ehhez még ez az : óriás is parányi.