Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-16 / 7. szám

tában szabályszerű szépséget és méltóságot kereső lélek, s megenged az evangeliomi szertartás emberi természetünkhöz simuló szelleme. Hanem itt azután meg is van vonva a szent határ, melyet átlépnünk soha és semmi feltétel alatt nem szabad. Nem í mert a mi istenitiszteletünk célja nem az, hogy tömjénfüst kábitó ködébe boritsaa vallásos érzelmet, sem pedig, hogy a templomban vezérszerepet vivő művészet gyönyöreiben elmerülve, itt lent véljük feltalálni azt, a mit csak ott fent a magasságban találhatunk. Ily művészetnek a mi templomainkban nincs helye! A protestantisinus nem az érzékiség, hanem a szellem keresztyénisége. Nálunk az épülés a fő dolog, nem az aesthetikai élvezet, melynek jelentősége csak viszonylagos és határozottan alárendelt. Mint testi szerkezetünk, úgy szellemiségünk alkotásában is van művészeti elem, melyet elnyomni a templomban sem lehet; annyi művészeti elem tehát, a mennyi ennek megfelel, kell hogy helyet foglaljon templomainkban. Ennyiben az eszme sugara meg nem törik, úgy hogy kárt okozzon, sőt fokozza az áhitat melegét, s elősegíti a lélek szárnyalását. E fejtegetés után most márkimondhatom, hogy — egykori kedves tanárommal, abban egyetértek én is, hogy a szélsőségekig erőszakolt puritanismus, ma már, a protestantismusnak többet árt •mint használ. Medio tutissimus ibis! „A zene, — mondja mély bölcsességgel Dr. Hase is — az egyház gyámsága alól kiszabadult, sem a catholicismus, sem^a protestantismus nem gátolhatja azt, s nem is kell gátolni; de mindkettő annak legmagasztosabb tartalmát biztosítva, annak legszebb adományait akadálytalanul szabad szolgálatába fogadhatja." E talpra esett nyilatkozat irányadónk lehet egyéb tekintetben is. * • * Most lássuk a thúr-szakállasi esetet. Itt is egyetértek abban Dr. Ballagi úrral, hogy a kereszt az adiaphorák közé tartozik, ép ugy, mint a tornyokra tétetni szokott csillag és kakas. De gustibus non est disputandum! Főkép mikor jelvényei, az apákról a fiakra, és a fiakról az unokákra örökségként *átszálló megszokás által is támogattatnak. Az öltő régiségből áthangzó szokás kiáltása óriás hatalom! Oly jelvények iránt tehát, melyek felebarátom tiszteletének és vallásos kegyeletének tárgyát képezik, véteknek tartom én is kíméletlenséget tanúsítani. A fakereszt, aü aranycsillag ős a rézkakas mint fel PAPA 1 zeti jelvények, egyenlő értékűek a vallásos szív előtt! Sarcasmusnak tehát „sem egyik, sem a másik részen" semmi helye sem volt, azt mondom én is. De nem így szólok már, a thúr-szakállasi eset állítólagos „fordulópontját" illetőleg. W. lelkész úr eljárását, nagyon egyoldalúnak találom. N. lelkész-esperes úr ugyanis fölkéri; „hajlandó-e a thúrszakállasi templomot neki átengedni, az esketésre?" Es e kérésre ,,alólirott ^t. i. W. ur) igenlő választ adott". De a második kérést, t. i. a feszület bevitelét, mint ,,hitel veivel összeférhetlen kérelmet" megtagadta. Hát vájjon a gyertyák bevitele összefért W. úr hitelveivel ? És kié az a templom, nem-e a gyülekezeté ? N. úr kétségkívül hivatalosan irt; kötelessége lett volna tehát W. urnák, az egyháztanácsot összehívni, és megkérdezni a gyülekezetet. De hogy ez történt volna, azt nem olvassuk. A mit W. t lelkész úr cselekedett tehát, saját szakállára tette. Önkényüleg járt el, mikor a gyertyák bevitelét megengedte, s önnön kezeivel elejtett „feltevésre" épité tilalmát, mikor a kereszt előtt nem nyitott ajtót. S a mi még e mellett nagyon feltűnő, a gyertyákra vonatkozó engedély adásánál is, W. ur nem annyira saját meggyőződésére, mint inkább egy visszaemlékezésre alapitá nézetét. Kérdésbe tehető e szerint és ezen az alapon", vájjon ha Révkomáromban feszület is lett volna a gyertyák között, nem nyittatott volna-e meg az ajtó, a kereszt előtt, Thúr-Szakállason is ?... Osztom tehát Dr. B. úr azon nézetét, hogy t. i. az ilyféle kérdések általában, azon fordulnak meg, milyeneknek ismerik a lelkész urak híveiket, kiknek ártatlan gyöngéi iránt, addig míg kellő felvilágosítás őket másként nem hangolja, elnéző kímélettel lenni, nem csak mint papok, hanem mint keresztyének is kötelezve vannak; de nem oszthatom ezt épen W. úr esetére vonatkozólag, a hol t. i. az „én-re" van fektetve saját maga által is a hangsúly, nem pedig a hívek ártatlan gyöngéire, melyek teljesen figyelmen kívül hagyattak. Érdekes volna tudhatnunk azt is: mily időtájban történt a thur-szakállasi esketés? A révkomáromi mint közölve van „estende" ment végbe. Itt már aztán látom a lelkipásztori remek tapintatot, s a bölcs figyelmet a hívek ártatlan gyöngéi iránt. .. „Ám legyen világosság; de miután a világosság a setétben fénylik, várjunk alkonyatot" !... Én ugy vagyok meggyőződve, hogy N, lelkész-MNYTÍRI