Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-10 / 6. szám

E lelkesültség pedig a bölcsészetben szükséges, mert az uralgó előitéletek, a meggyökeresült fonákságok, a zsibbasztó balvélemények elleni harcot küzdi mindenkoron a bölcsészet, s természetes következmény szerint, gyűlölet, vád, rágalom és üldözés jut vala ezért mindenha osztályrészéül. Már az elmélet és gyakorlat is duló harcot ví gyakorta, főleg az ifjú lélekben. És minden ember szellemi fejlődésének pályáján van egy korszak, midőn a fensőbb eszményképek valamely irányban, már akár tudományos, akár művészi, akár vallási irányban, honszeretet, barátság vagy bármilyen szempontból hatalmasan ragadják meg a lelket s tiszta lelkesültségre tüzelik. S váljon ez eszményképek csak az iljuság üres ábrándjai ? váljon az igaz, szép és jó iránti lelkesültségnek e szép virágai, természetöknél fogva csak hullatag virágok, melyek, a nélkül hogy az életre gyümölcscsé érleltetnének, idő előtt és nyom nélkül elhervadnak és elenyésznek ? . . . Való és igaz, miként nem minden virág, melyet az ifjúkor fakaszt, hoz egyszersmind gyümölcsöt. A zord rideg élet kérlelhetlen tapasztalásával^ az üzlet merev gépiességével, az életeszély számitolásával, önző vágyaival, s anyagi érdekeivel, mind megannyi ellenállhatlan óriási polypkarokkal ragadja meg az embert, ugy, hogy a valót mindenütt ellentétben látja saját nézeteivel; eddigi bizalmában, melyet hűen táplált az emberi méltóság s fönség iránt csalatva szemléli magát; eszményképét a tömeg által megvetettnek, kigúnyoltnak látja, ifju keble lángoló óhajait s vágyait az emberiség és haza jóléte irányában kivihetetleneknek : kénytelen legnagyobb lelki fájdalmára szemlélni, s ekkor háttérbe szorul s elenyész a föltett szándék, mely szerint az eszményhez az életen át hu akart maradni! De váljon hát minden virágot e sors ér? Nincs az élet zivataraiban állandó lelkesültség ? Semmi más, csak való nélkül szűkölködő szép álom volt az, midőn ifjú keblünk az eszeményért izzott és hevült? Nem! az eszeményt és igazságot az élettől elvitatui annyi, mint azt, az anyagiság és ridegség undok porába rántani le. Hanem az élet hasonlag az anyatermészethez, gazdagságának áradozó teljéből számtalan virágot hoz elé, habár keveset s keveseknél érlel is meg. És igy keveseknél mégis csak megmarad a lelkesültség a sivár való elleni küzdelemben, mig a legtöbb rész a a köznapiasság széles útjára sodortatik. Csak keveseknek sikerül hiven maradniok a szellemi élet önállósága s eszménye iránt a harcban. Hanem ezeknek a bölcsészet mindenkoron az eszmék értelmezője s hű barátjok maradand, vagy tán ő volt az is, melynek segélyével a harcot győztesen állották ki. A bölcsészet tanai valának talán, melyek közvetítésével az eszmény kibontakozva azon homályos érzemények — s ködös ábrándokból, melyek burkában először tűnik föl az ifju előtt, tiszta s nyugodt tudalomra emelkedett a lélekben, s most már az üres világeszély eszmeszegény sophistikája által nem borittathatik el többé! Lássuk azonban, mi történik azokkal, kikben az i eszmény nem jutott uralomra, kik nem értették meg az iftuságuk láthatárán feléjök mosolygó nemtő szavait ? Ezek elparlagiasodnak, a megélhetés szempontjából becsülnek minden dolgot, csak a közvetlen haszon előtt hajolnak meg, a közvetett haszonról nincs fogalmuk: nem látják be, mi haszna lehet az embernek, a művészetből, tudományból. Vagy ha nem síilyednek is ennyire alá a köznapiasságban, de szeretik a homályt, szeretik az önkényt, zsarnokoskodást, szóval összeesküvésre hajlandók a szellem elnyomására. E szavak nem erősek, csak pillantsuk át a hozzájok csatolt gondolatárnyalatait s vegyük figyelembe azt a százredojü mély szivet ! Es legközelebb ilyenek a babona és sötétség közegei, az absolutismus uszályhordozói, a félreismert tekintély vak hódolói, a szolgalelkületüek. Legtermészetesebb s egyszersmind leghatározottabb s leghevesebb ellenei az ilyenek a bölcsészetnek. És a bölcsészet síkra száll velők, harcolva világosság- és szabadságért. Az ilyen emberek veszélyesnek mondják a bölcsészetet az államra és vallásra nézve. Hanem bármily veszélyes ellenei is ezek a bölcsészetnek külsőleg, de bensőleg szellemileg a leggyöngébbek sorában állanak. Dühöngtek ők Pythagoras, Sokrates, Aristoteles, Yanini, Nolai Bruno, Thomasius, Wolf, Fries s mások ellen is, azonban minél többen esének esztelen és önző dühök áldozatául, annál inkább emelkedett a bölcsészet tekintélye s erkölcsi ereje a közvélemény előtt. Igen helyesen és találóan veté szemökre Schelling ; »milyen állam s milyen vallás lehet az, melynek a bölcsészet kárára van ? Ha ez valóban igy volna, akkor a hiba kétségkívül az illető vallásban, államban volna.4

Valóban, az oly vallás és állam, mely az ész világát nem állhatja ki s mely az igazság és szabadság eszméi előtt összerogy, mely a sajtósszabadság ellenében vesztét érzi, ugyan milyen tiszteletet s becsülést érdemel az ily állam és vallás ? avagy hogyan tarthatnának ezek igényt, a „vallás4 és »állam4

nevezetre?.,. S még is, ki hinné, voltak, kik a bölcsészetet mint fogdmeget vagy kegyelem kenyeres írnokot az állam és vallás szolgálatába törpiték s aljasiták Tagadhatatlan, hogy a bölcsészetnek is voltak mivelői, ugy egyesek mint egész iskolák, kik határozottan minden vallási eszme ellen fölléptek, s a materialismus és egoismusitak hódolának; mint az encyclopedisták s a jacobinismus követői. Hanem hát az ilyenek tévedtek, mint átalán ember tévedhet, „errare humánum estA bölcsészet valójában maga nem, de roszul fölfogva igen is veszélyes. S a vallás, jog és igazság eszméi az emberi szellemben gyökereznek : akkor ép ugy a bölcsészet természetében is fekszenek azok. Eszünkbe jut itt Verulami Baco sokszor idézett mondata : , a bölcsészet felületes izlelése tán istentagadásra vezet, de bo merítése visszavezet Istenhez I4 Annál veszélyesebb ellenei közé tartoznak a bölcsészetnek az üzlet emberei, a praktikusok. Jól megjegyzendő azonban : kétféle praxist külömböztetünk meg: a köznapias és nemes praxist. Előbbinek tengelyét a ha-