Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-15 / 50. szám

szólított volna elő Jézus, állata (sic !) azt ő eleikbe. Heltainál szint így : Es hozzáhiván Jézus egy gyermecskét, középarán t közettek megállat á. Sylvester is ekképen: És egy gyermeket ő hozzá liíván az Jézus, ő közikbe á 1 1 a t á. A legrégibb fordítónál emígy en van : És hiván Jézus egy apródot á 1 1 a p t a t á őtet ő közepettek. — Mind ezek ellenére, s magának Károlinak is ellenére, az új fordítók ezt a helyet így fejezik ki: Jézus pedig egy kis gyermeket hiván elő, közibök á 1 1 i t á (sic!) azt. — Annyira nem ismerjük már a bibliai helyes magyarságot! Mi, kik hajlandók vagyunk a leghelytelenebb nyelvbeli újitás elfogadására, visszautasitsuk-e a helyes régi szokást, mely az alítani és állatni szókat használta, de mindeniket a maga saját jelentésével ? De valamint a helyes régi igeszókat visszaóhajtom a bibliai nyelvbe, azonképen távol szeretném attól tartani az újdon képzett igeszókat, bár mi kellők legyenek is egyébiránt az új tudományokban. A mely igeszókat a helyes érzésű költő a verseiben meg népies előadásaiban kerül: azoknak szinte bizonyosan nincsen helyök a bibliai nyelvben. Azért nem helyeselhetném p. o. az e s zközölni, észlelni stb. szókat (a Rómaiakhoz írt levél 1, 5 és 20). — Az újabb nyelvszokás a hogy helyett a mikép, miszerint, s hasonlókat is használ szerte, de szinte oly helytelenül, mint szükségtelenül. Az ilyen „új foltokat" sem szeretem a tisztességes ó ruhán, a mely a bibliához illik. Még egy szó iránt teszek észrevételt. Károli az ctitoGx&liú szót legtöbbnyire elbocsátani szóval fejezi ki, p. o. Ján. ev. 5. 37. Az atya is, a ki engem elbocsátott. U. o. 6, 29, 39, 44, hogy hidjetek abban, a kit ő elbocsátott, — a ki engem elbocsátott stb. stb. Ismeretes, hogy az elváló feleségnek is elbocsátó levelet adat a Mózes törvénye. Világos tehát a külömbség az elváló feleség elbocsátása, s Jézusnak a mennyei atyától való küldetése között, a melyről a Ján. evangeliuma szól. Ezt Heltai mindig a küldeni szóval fejezi ki, s az, véleményem szerint, helyesebb, mint a Károli elbocsátan i-ja. Az apostol igazán küldött, nem elbocsátott tanító. Ha tanítót kiküldünk, megvárjuk, hogy küldetésében eljárjon, s hírét is óhajtjuk. Ellenben a mely tanítót e 1-bocsátunk, avval nem törődünk többet; mehet a hová tetszik, tehet a mit akar, mert nem a mi k ü 1-d ö t t ü nik. Evvel, gondolom, világossá lesz az elbocsátás és küldés közötti külömbség ; világossá lehet tehát az is, hogy Jézus igazán Isten küldöttje, nem pedig elbocsátottja volt. — Az új fordítók ebben mindenütt Károlit követik ; óhajtanám, ne kövessék abban. Nem is hihetem, hogy a Rómaiakhoz írt levél, 1, 5-ben levő di ov ilá/Sof-isv x<*Qiv xai ártoatoXrjv-nek ilyetén fordítása : „a ki által kaptunk kegyelmet és apostolságot* szebb és épületesebb volna ennél: A ki által kaptunk kegyelmet és k i k ü 1 d et é s t. (Folytatása következik). HUNFALVY PÁL. KÖNYVISMERTETÉS »Egyházi szónoklattan, tekintettel a magyar egyházi beszédirodalomra. Irta Mitrovics Gyula. Sárospatak, 1878." (Vége.) A hang felett való emez öntudatos rendelkezés még magában véve csak „zengő érc és pengő cimbalom* üres scala, melyből hiányzik az érzés és értelein, melyek az emberi hangot, bogy ugy szóljak, beszédessé teszik. Azért a szónoknak elmaradhatatlan keJéke a szóbeszédnél az ép szív, forró érzés, szóval az, melyet általán kedélynek nevezünk. Csak az ilyen képes szükség esetén hangulatba jönni, s hangulatot költeni, lelkesedni és elragadni. Erre való nézve igen kell vigyázni az egyházi pályára készülőnek arra, hogy érzésének, kedélyének forrását tiszta, becsületes, jellemes életmód által híven megőrizze, azt kora élvek, test- és szellem zúzó szenvedélyek által ki ne apassza ; mert ez szüli aztán a képmutatást, a kellemetlen sőt undorító erőfeszítéssel járó álpáthoszt, mely megbotránkoztatja a kegyeletes érzést s a templomtól eltaszít. Egyebekre nézve az emberi természetnek a szivérzelem világának mélyreható megfigyelése adhat kinek kinek egyéniségéhez mért utasításokat; tanácsokat a szóbeszédhez. — Mindenki máskép beszél örömében mint bánatában, máskép a harag gerjedelmes pillanataiban, mint a szelíd enyelgés meghitt óráiban, máskép ha komoly életbe vágó eszmékről beszél, máskép, ha öröme vagy szenvedése iránt másokban részvétet akar gerjeszteni ; szóval az emberi érzelemvilág alapvonásai és az ezek költőitésének megfelelő hangok : alapja a szónoklatnak. Ha ezekre figyelünk, s alkalmunk van hallhatni jeles szónokokat, hogy a mi még előttünk homályban borong, világosságot nyerhet; ha egy-két jó sikerrel megelégedve nem vetjük magunkat azonnal az önbizakodás párnájára, hanem folyvást gyakoroljuk magunkat, s minden egyes prédikáció betanulására kiváló műgondot fordítunk, már csak azért is, mivel az egyházi beszédek a szex-int, a mint más más alapeszmével birnak, más más alaphangot s előadási modort is igényelnek : könnyebb lesz megküzdenünk a szóbeli előadás nehéz feladatával. E rész 2-ik fejezetében a szónoki cselekvés főbb szabályairól szól szerzőnk. „A szónoki cselekvés ; mondja ő — tulajdonképen a szószékbe való fellépésre, a szószéki megállásra, általában az ott szem előtt tartandó magatartásra (attitűdé) továbbá a fej tartására, az arckifejezésre és taglejtésre terjeszkedik ki". A szószékbe való fellépésre nézve komoly és hasznos utasításokat ad, s óva int többféle téves szokás mellőzésétől. „Legyen — úgymond — szószékbe való fellépésünk, nyugodt, férfias, komoly lassuságú, önérzetes, méltóság teljes." Én még ezekhez azt teszem: legyen I az meghatott és kenetteljes! Szoboszlai Pap Istvántól PÁPA KÖHYTÉF.A ^