Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-08 / 49. szám

teljességgel nincs szorgalmi idő, p. pünkösttől őszig, s így a tanitó iskolájától el nem vonathatik, 6 pedig mindenkor ünnepekre esvén, az ezeket megelőző háromnégy, vagy több napi szünidőben akár minden egyes alkalomra uj egyházi beszédre készülhet, a nélkül, hogy a tanításban gátoltatnék. Ezen ok tehát absolute nem létezik ; ha létezuék, ugy a praeorans tanitók csak némileg tűrhető eredménynyel sem taníthatnának. Én az okot máshol keresem, ott, a hol az valósággal van. Tudniillik : a református lelkészi kar hagyományos buzgósága, egyházmegye- és kerületenként, jelenben is épen oly ernyedetleniil fáradozik a népiskolai tanügy érdekében, mint az alig és rég mult időben ; hanem az egyes falusi lelkészek nem gyakorolják a felügyeletet oly szorgalommal és szigorúsággal, mint az alig és rég mult időben. Már pedig, ha a közvetlen felügyelet csak egy kissé van is elhanyagolva, nem pótolja azt sem körlelkész, sem miniszteri látogató, sem tanfelügyelő, sem traetus, sem superintendentia, sem megyei közigazgató bizottság. Jól tudom, hogy lelkésztársaim közül sokan megütköznek állitásom e merészségén ; de kérdem egész, tisztelettel : felügyel-e minden lelkész arra, hogy a helyi iskolában a külső és belső rendtartás teljes legyen ? hogy tankötelesek anyakönyve, felvételi, nyilvántartási, osztályzati napló vezettessék? hogy legyen óraterv, és a tanítás a szerint rendeztessék ? hogy az elfogadott tanterv (akár miniszteri, akár egyházkerületi, akár egyházmegyei) végrehajtassék, mind a módszert mind a tananyagot illetőleg ? hogy a 8 havi szorgalmi időt minden tanköteles pontosan kitöltse? stb. Szóval, felügyel-e arra, hogy a tanító minden irányban igyekezzék megfelelni feladatának ? Nem ügyel fel minden lelkész. És ennek oka ismét miben rejlik? Talán meglazult bennünk lelkészekben az érdeklődés, a kötelességszerű buzgóság saját tanügyünk iránt ? Nem ! Ennek oka egyszerűen abban rejlik, mert meglazult köztünk és tanítóink között az a viszony, mit ugy hívnak, hogy : függés, mely függés egyéb felekezetek lelkészei és tanítói között nem, vagy legalább nem oly mértékben lazult meg. IJgy látszik, hogy az a szabadosság, mely a református ncpben, autonoinicus jogainak erősebb tudatából fejlett ki, elragadt arra is, ki e néppel naponkénti érintkezésben van, t. i. a református tanítóra. Mivel pedig ő a helybeli lelkész közvetlen felügyelete alatt áll, kinek folytonos őrködését terhesnek érzi: tehát gyakorolja a szabadosságot a helybeli lelkész ellen. Ez a szabadosság aztán hclylyel-közzel valóságos gorombasággá finomodik. Hány, de hány eset van, hogy a legjobb indulattal figyelmeztető lelkésznek azonnal szeme közé röppen a betanult vád a tanitói ajakról: „nem szakember, az én dolgomba ne avatkozzék". Hány de hány eset van, hogy épen amiatt támadt a legmérgesebb harag lelkész és tanitó között, mert amaz ki akarta az iskolát a régi slendriánból emelni. Es ki ne tudná, hogy a nép, az iskolai törvényt még mindig terhesnek és haszontalannak tartó nép, csak ritkán nem áll a tanitó pártján? Csoda-e tehát, ha a lelkész elvégre is oda veti a gyeplűt — „tégy amit akarsz, sem veled, sein iskoláddal nem törődöm". Népiskoláink elmaradottságának cardinalis oka tehát a függés-hiányban van. E meggyőződés hatása alatt olvastam a somogyi néhány tanitó által készített memorandumot. S mikor elolvastam, magamban elitéltem. Elitéltem nem azért a méltatlan hangért, mely rajta keresztül vonul, elitéltem nem azért, mert félre akarja vezetni a közönségét, panaszolkodván mélységes subordinatióról, mely ha létezett is valaha és itt-ott, de ma | már sem itt, sem ott, sem sehol nem létezik, sőt még azért sem Ítéltem el, hogy a vallásos nevelést tíízi ki firmának, belől a boltban aztán minden mást árul, csak azt nem, mit a firmára irt: hanem elitéltem a benne rejlő célért, mely a felügyelő és felügyelet alatt álló között mulhatlanul szükséges tiiggést még lazábbá akarja tenni, és elitéltem azért a nagy illusióért, mely atanilók egyház-társadalmi jogi helyzetének minél magasabb emelésétől várja magának a tanügynek ís magasabbra emelkedését. Észrevételeimet papírra tettein. S ime, Molnár István rinyaszentkirályi tauitó úr, e lapok egyik közelebbi számában piszkosnak nevez őszinte beszédemért.*) Mivel a társadalom meleg rokonszenvvel öleli fel az iskolák és tanitók ügyét:

jól tudtam, hogy talál kőzni fognak némelyek, kiket a társadalom e prestigeje visszaélésre ragad ; jól tudtam, hogy találkoznak tanitók, és a viszonyokat nem ismerő exaltádók, kik az érvelés helyett személyeskednek, s az „elfogultság", „szükeszűség" jeles argumentumait ugyancsak vagdalják őszinte fejemhez. De hogy valaki az irodalmi tisztesség korlátain oly messze túl ugorjék, mint Molnár ur, azt nem gondoltam. Ha a tárgy oly igen komoly és fontos nem volna, hát én is elővenném azt a lexicont, melyben megtalálná Molnár ur a megérdemelt és megfelelő refraint, s ez a refrain alkalmasint élesebben pattogna, mint bármely somogyi kanász ostora: de ezúttal csak ezen rövid megjegyzést teszem, hogy a somogyi memorandum ellen felhozott nézeteimet a legutolsó betűig fenntartom. CSEPELI PÁL, ref lelkész. Az ev. tanitói értekezletek a dunántúli ev. egyházkerületben. (Vége.) 6. Vasi közép egyházmegye. »A vasi közép e. megye magyarajku néptanítói élénk tudatával annak, *) 43-clik szám.