Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-08 / 49. szám

Igaz, a mai nemzedék e részben már nem oly hivő, mind elődei voltak. Tudja, hogy ama világmegtagadásból, melyet Jézus hirdetett, a r. kath. egyház történelmi terén kifejlődött a hierarchikus pápaság, mely a földkerekséget birtokolni és a lelkiismeretek felett uralkodni akart minden áron; tudja, hogy Rómában a keresztyén dogmának metaphysikai lényege nyom nélkül párolgott el egy az érzéki hatásra berendezett cultus pompájában ós neszében, és az elvont tan átváltozott concret bálványimádássá; tudja, hogy a r. kath. egyházon belül a nazarethi, eszményileg fenséges ós isteni Jézus helyét egy reális torznagyság, a „szentatya" foglalta el ós hogy az emberiségnek Jézus által célzott testvórisülósére a r. kath. egyház az eretnekek üldözéseivel ós a vallási háborúk iszonyatosságával felelt; tudja, hogy oly emberi institutiók, melyek nagyobb valószínűségeken, mint a r. kath. egyház, felépültek, ha az előhaladott kor kívánalmainak többé meg nem felelnek, az idők folyásában szétporladoznak, mert legsajátabb tulajdonságuk a mulékonyság. Némileg meglepő hatással lehet a gondolkozó észre, hogy e mulékonyság igazságát maga a r. kath. egyház is elismeri. Midőn látnoki szemmel a jövő fátyolán keresztül hatni törekszik s a következő idők pápáit számlálja, jósol, hogy „Petrus Romanus" utolsó látható feje leend, és arról a következő jövendölést jegyzi be történelmének lapjaiba: „In persecutione extrema Sanctae Romanae Ecclesiae sedebit Petrus Romanus, q-ii pascet oves in multis tribulationibus, quibus transactis, civitas septicollis diruetur et judex tremendus judicabit populum suum." Azon kérdést vethetni fel, milyen eszme fogja halomra dönteni eme bekövetkezendő válságos időben Róma egyházi hatalmát? Hozzá hasonló óriási illusió lesz-e az, mi felette győzedelmeskedni fog, avagy vele együtt minden ilynemű illusió örökre sírba szállván, az emberiség indul-e akkor Jézus önzetlen, tiszta erkölcsi tanának útmutatása szerint egy boldogabb, észszerű, lényegéhez méltóbb kor felé? E kérdés azért fontos, mert minden illusióban nagy veszedelem rejlik, az, hogy a történelmi valósággal ellenmondásban van, s hogy ezen ellenmondás mindig keserűen boszulja meg magát. Ha valamitől, e veszedelemtől akarta megmenteni a reformatio az emberiséget, midőn a vallásból — azt helyesen az emberi boldogság kútfejének tekintvén — mindent kiküszöbölni törekedett, mi valami csalódásnak csak árnyékaként is tíint fel. E törekvés hatalma alatt állott például Luther, midőn 95 tótelét a wittenbergi vártemplom ajtajára szegezte, melyekben a r. kath. egyház visszaéléseit mint ugyanannyi illusiót megtámadta és elutasította. Vagy Zwingli, midőn az 1519-iki újévnapján tartott praedicatiójában kijelenti, hogy ő nem emberi tekintély által, hanem egyedül a szentírás szellemétől vezéreltetve, akarja tanítani a vallást. E férfias nyilatkozatok azt tanúsítják, hogy a reformátorok, a r. kath. egyház petrificált álláspontjától eltórőleg, a haladás eszméjének hódoltak és Pál apostolt követték, ki azt vallotta: „Nem hogy immár elértem volna a célt, avagy, hogy immár tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy valamikép elérhessem azt, mire megfogattam Krisztus Jézus által. Egy dolog vagyon pedig: azokat a melyek hátam megett vágynák elfelejtvén: azokra pedig igyekezvén, a melyek elől vágynák, a cél felé futok, az Istennek, a Krisztus Jézusban való mennyei hivatala jutalmának elvételére." E vallomással egyszersmind arra figyelmeztették a protestantismust, hogy főfeladata a vallástudatot az előhaladott kor nyelvén kifejezésre juttatni, mit maga az Üdvözítő is hangoztat, ezt mondván : ,,Senki nem foldja uj posztó folttal be a hitvány ruhát : mert annak uj posztó foltja a hitvány ruhát megszakasztja , és azután nagyobb szakadás lészen rajta stb". Látni való, hogy ily elveket vallván, a protestantismus hívőit nem ringathatja azon téves nyugalomban, miszerint üdvözülésükre változhatlan befejezett igazságokat nyújt nókiek, hanem folytonos éberségre serkentvén őket, arra figyelmezteti, hogy tökóletesbiilósök csak ugy érhető el, ha felfogásaik, nézeteik napról napra tisztulnak, erkölcseik nemesbiilnek Jézus szellemében. Igaz, hogy így a protestantismus feladata nehezebb, küzdelmei keményebbek, mint a róm. kath. egyházé. De azért lankadnunk nem szabad; hiszen bátorításul, serkentésül szolgálhat nekünk amaz örvendetes öntudat, hogy a protestantismus negyedfél százados vívmányai a róm. kath. egyház ezernégyszázados vívmányainál nagyobbak. Ma oly országokban is, melyek népe tiszta katholikus, a társadalmi