Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-11-10 / 45. szám

helyzetben van. A templom belsejét óriási por és pókháló diszíti, a karzatok mintha leroskadni akarnának, a székek minden ízlés és célszerűség nélkül összevissza hányva, sok helyt még a szószék is rozzant, félelmetes állapotban. Valóban ez nem annyira szegénységre, mint inkább a jó ízlés hiányára mutat. — Igaz ugyan, hogy az ilyen templomokban is lehet dicsérni az Urat, de valóban nevetséges, ha a lelkész újonnan épült háza ott diszeleg, mig az Isten háza úgy veszi ki magát mint valami elátkozott kastély. Tegyen róla a lelkész és presbyteriuma, hogy ez másként legyen ! Az új építkezésnél pedig járjon el előre megállapított terv szerint ; forduljon tanácsért tapasztaltabb lelkészekhez s szakavatott férfiakhoz, hogy építhessen jól is, olcsón is, csinosan is. Persze, a mi népünk teljesen szokatlan ahoz a gondolathoz, hogy a templom fűtve is lehetne. Pedig hány embert s szegény családot tart vissza a téli csikorgó hideg a templomba meneteltől s még menynyivel többen kapnak az Ur házában veszélyes betegségeket, nem is említve, hogy a lelkész s a hivek buzgóságának hevét mennyire lehűti az egy órai fázkódás. Miért nem gondoskodnak hát legalább a tehetősebb s kisebb gyülekezetek a templom fűtéséről ? Sokba kerül talán, vagy kivihetetlen, vagy megszentségtelenítené a templomot ? .. Egyik sem! Nincs akarat hozzá s félünk a kezdeményezéstől. De hiszem, lassankint erre is rátérünk még. A temetőre hazánkban szintén igen kevés gondot fordítanak. Számos helyen be sincs kerítve s keresztülkasul jár rajta mindenféle ember és állat. A sírhantok között semmi rend 5 a fejfák csak ízléstelen cölöpök, a csinosabb sírköveket is gyakran primitív feliratok éktelenítik; a gondozó kéznek semmi nyoma. Nem akarom mindezt a kegyelet hiányának felróni, noha megfordítva az is áll, hogy az igazi kegyelet ma már mindenütt nagyobb becsben tartja a halottaknak szentelt helveket. De tulajdonítom ezt köznépünk azon megszokott felfogásának, hogy a halottaknak már ugy sem használ semmi, — De nem is a megholtakért, hanem mi magunkért szükséges, hogy illő gondot viseljünk kedvesünk nyughelyére. Egy jó karban tartott, csinos temetőről rendesen a lakosok nagyobb kegyeletére, vallásosságára és miveltségére szokás következtetni. Tehát nagyon óhajtandó, hogy a lelkész terjessze ki figyelmét, a mennyire lehet — a temetőnek jó karban tartására is. Az egyház vagyonának, számadásainak pontos kezelésére szintén befolyhat s kell, hogy befolyjon a lelkész is. Sok helyt azt se tudja az egyház, hogy mije van, hol van, milyen állapotban van. Arra való a leltár, hogy mindezt evidentiában tartsa. Sokszor az egyház tőkepénzei künt hevernek egyeseknél biztosíték és kamat nélkül : figyelmeztesse a lelkész a presbyteriumot, hogy e hibát mielőbb jóvá tegye. Az anyakönyvek helyes és lelkiismeretes vezetése is egyik főgondja legyen a lelkésznek. Ha már az állam a lelkészre bizta, mutassák meg, hogy jobb kezekre nem is bízhatta volna. Vezessen egyszersmind arról is jegyzéket, hogy évenkint mennyien élnek az úrvacsorával, mennyien járnak templomba, miben nyilatkozott az év folytán kiváltképen a hívek buzgósága, áldozatkészsége ? stb stb. Azt hiszem, legtöbb fejfájást okozhat a lelkésznek az egyházi adózás. Az adónak kivetése, beszedése, ha nem is közvetlen a lelkész által történik, de jó részben mégis az ő vállait nyomja. Oh mikor jő el az a boldog idő, a mikor nem kivetés utján, hanem önkény tes adakozásból tarthatnék fen egyházaiukat ? Pedig ide kellene törekednünk ; mert a nép nyakára sokszor elviselhetetlen terhet rakni, a kivetett adót végrehajtás utján behajtani, híveinkkel e miatt vesződni, perelni, roppant kellemetlen dolog s nagy mértékben megbénítja az egyház szolgáinak a szellemi téren való működését. Mindenekelőtt tehát egy pénzalapot kellene teremtenünk s aztán behozni az önkéntes adományozást. Arra, hogy a rendes adókivetésről egyszerre lemondjunk, s egyedül a hívek önkéntes áldozatkészségére támaszkodjunk, ez idő szerint alig gondolhatni. De egyengetni kellene az útat lassankint ama jobb állapot felé! E téren a jobb módú egyházak mehetnének elől jó példával. Végül — talán nem is ide tartoznék, de mintegy átmenetként a következő fejezetre, legyen szabad itt megemlítenem az úgynevezett Tabitha-egyleteket. — A boldogult Székács kezdeményezése folytán itt Pesten 1873-ban alakult meg az első ilynemű egylet a gyülekezet nőtagjaiból, a kik a gyülekezet szegényeit ruhával, élelmi és fütőszerekkel vagy lakással látják el. Valóban nagyon szerencsés gondolat. Ha a gyülekezet vénei az egyház anyagi, kormányzati ügyeinek intézésére hivatvák, ugy a nők egyedüli s legszebb feladata a gyülekezetben bizonyára a szegények gondozása lehet. A nők már természetüknél fogva a jóság és szeretet gyakorlására vannak hivatva s példák igazolják, hogy ha nekik e tekintetben a családokon s közvetlen környezeten kivül is alkalom ny új tátik, meglepő és áldásos eredményű munkásságot képesek kifejteni. A szegények, ügyefogyottak gyámolitása, felruházása, a betegek ápolása egyenesen a nőkre néz legelső sorban s valóban az övékénél jobb kezekre alig is bízhatnék. — Ez eszmét fel kellene karolniok a lelkészeknek mindenütt. Ez ügyben a lelkésznek csak kezdeményeznie kellene, a többit bátran bizhatná, ha van, nejére, különben pedig egyik másik előkelő asszonyságra. Álta Iában okosan tesz a lelkész, ha a gyülekezet nőtagjainak is nyújt némi foglalkozást és tevékenységi kört a gyülekezet kebelén belől ; ez által azok részvéte, buzgósága s közvetve a férfiak egyháziassága is nagy mértékben fokoztatnék. r Es ezzel végére jutottam e fejezetnek is Rengeteg s sok aprólék teendő vár ugyan még ezenkívül is a lelkészre, mint egyház kormányzóra, de már a részletekbe