Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-10-06 / 40. szám

tárgyalás alá venném részletesen is, kezdve Jézus gyermekség! történetén és igy tovább, végig menve, ha lehet, az egész evangéliumon,mindenik elbeszélésnél megtévén a szükséges földrajzi, népismei stb. magyarázatokat s kapcsolatosan előadva azt is, hogy miként vélekedünk mi azok felől ma? Persze, ép ez utóbbi pont az, melyen az egész dolog megfordul s melyen az egész ügy legkönnyebben hajótörést szenvedhet. Mert kérdés: mit tarthatunk mi a theologiában annyira minden ellenvetés nélküli igazságnak, amit híveinkkel is jó lélekkel közölhetnénk? és továbbá nem renditjük-e meg előhaladott álláspontunkon a régihez mindig örömest ragaszkodó kegyes hivek vallásos hitét és érzületét ? Mindkettő, érzem és tudom, felette nehéz és kényes kérdés s nekem már rendkívül sok fejtörésbe és nyughatatlanságba került. De mégis meg kell velők próbálkoznunk. Lássuk csak. Ami ugyanis az első kérdést illeti, az már csak világos, hogy p. u. a bibliáról másként vélekedünk ma, mint a 16—17. században vagy csak ezelőtt pár évtizeddel is vélekedtek a tudósok és nép egyaránt. Ma az inspiratió tana merev alakjában többé fenn nem tartható. Tehát a bibliai betűszerinti hitet ma már nem hirdethetjük. A test feltámadásának s Krisztus mennybemenetelének hite szintén módosulást szenvedett. Ma senki sem tartja többé, nem ís óhajtja, hogy ezzel a földi törékeny testtel támasztassék fel a túlvilági életre, mikor már Pál apostol is „mennyei, dicsőséges", tehát nem földi romlandó testről szólott s ma már a gyermek ís tudja, hogy a felettünk levő „kiterjesztett erősségJ csak láttán i tünemény s nem valóság, tehát oda Krisztus test szerint fel nem vitethetett s nem ülhetett azon atya jobbjára, ki nincs a mennyhez, a térhez kötve, hanem íiiindenütt jelen van. A pokolról ismét nem gondolkodunk többé úgy, mint valami földalatti tágas üregről s a gyehenna tüzéről, mint valami örökre kiolthatlan tűzről, melyben a gonoszok lelkei égnek ; mint szintén Krisztusnak és a meg nem kereszteltéknek pokolra szállása, a személyes ördögről s a keresztvíznek s általában a szakramentumoknak mágikus hatásáról való tana egészen ellenkezik mai vallásos nézetünkkel. Az eredendő b ü n r ó 1 való fogalmunk is lényegesen megváltozott s a halált nem tekinthetjük többé úgy, mint első szüleink elestének közvetlen következését. Mindezen tanok nagymérvű átruházáson mentek keresztül az idők folytában s különösen a tudomány előhaladása folytán s szerintem minden kétségen felül áll, hogy azokat régi alak jókban többé nem magyarázhatjuk. Sokkal jobban vitatott s sokakra nézve nehezen eldönthető kérdés azonban a csudák kérdése. Lehetséges-e a csuda nagy nem ? A szorosan vett tudomány terén, tudjuk, csudáról szó sem lehet; a theologiában azonban, ugy látszik, még mindig tartja magát. Szerintem itt sincs más mód, mint őszintén szakitani a csudák hagyományos hitével s következőleg a biblia csudás elbeszéléseiben való hittel is. Aki erre nem meri magát elhatározni, mégpedig lehetőleg alapos tanulmányozás és benső meggyőződés utján, az nem foghat s az ne is fogjon a reformáció nagy munkájához. De hiszen majdnem köztudomásu dolog, hogy hazai lelkészeink nagy része mennyire nem tud megbarátkozni a csudákkal s hogy mily kevesen lehetnek, akik őszintén és feltétlenül hinnének a biblia összes csudáiban ; tehát a reformáció munkáját nem is a meggyőződés és akarat hiánya, mint inkább azon nehézség gátolhatja, hogy t. i. a csudák elvetésével az evangéliumi csudás történeteket miként fogjuk fel, magyarázzuk meg híveinknek? Nem fogunk-e például Jézus feltámadása, menybemenetele, a szt. lélek kiküldetése stb. kérdésénél legyozhetlen nehézségekbe ütközni ? Egy szóval elönkbe tolul a feltett második kérdés: nem fogjuk-e mogbotránkoztatni híveinket ? Erre nem lehet más felelet szerintem, mint az, hogy igyekezzünk tanulmányozni, minél szélesebb alapon tanulmányozni ugy a szentírást ós a Jézus életét, mint általábau az életet s mindenek felett híveink eszejárását, goudolkodását a vallásos dolgok körül. Itt ugyszólva minden a lelkész egyéniségétől, a kiviteltől függ. Ahol a lelkész egyedül van községében s nem tarthat attól, hogy megkezdett reformtörekvéseiben más gondolkozású lelkésztárs működése által ellensulyoztatnék vagy elszigetel tetnék, ott, azt hiszem nem fog legyozhetlen bajokat okozni nekünk az evangéliumi csudák magyarázása. Mert lássunk csak röviden egy példát. Midőn p. u. Máté 3 részében a Jézus megkereszteiési történetéhez jutottunk, a 16. és 17. versek magyarázatára körülbelői ezeket mondhatnók : „íme, atyáintiai! egy felséges, költői kép, mely csak azt akarja mondani, hogy Jézus, mielőtt tanítói hivatalára lépett, I mennyire át volt hatva a szent lélektől, az igazi benső hivatás isteni erejétől s hogy mennyire kedves volt ő Isten előtt, ő, akinek egész élete abban állott, hogy mennyei atyjának akaratát mindig hiven betöltse !.. . Nem szabad tehát e helyeket szószerinti értelmökben vennünk, mert akkor valóban nem tudnók elképzelni, miként nyilatkoztak meg az egek, melyekről ma tudjuk, hogy nem valami szilárd alkotmányt kell alattok értenünk s hogy miként szállott le galamb alakjában a szent lélek, melyet, mint égi, isteni erőt csak keblünkben I érezhetünk, de ily módoni megjelenését felfogni képesek nem vagyunk. Még kevésbbé gondolkodhatunk Istenről annyira emberies módon, hogy ő e szavakat : „ez az én szerelmes fiam" a mienkhez hasonló szájjal és nyelven mondotta volna ; az isteni szózat füllel nem, csak a lélek legtitkosabb rejtekeiben hallható és érezhető. Azt kérdem, az elfogulatlan, józaneszü magyar kálvinista ember meg fog-e botránkozni e szavak hallattára ? Részemről azt hiszem, hogy egyáltalában nem, sőt maga is természetesnek fogja találni az ilyen magyarázatot. LÉVAY LAJOS. (Folytatása következik,)