Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-29 / 39. szám

világ skepticismusát; vagy mivel igyekeznek megharcolni azok materi alismusát ? Nem örökösen azzal-e, hogy a bibliára mutatva, azt mondják, meg vagyon irva? Meg vagyon irva, hogy csak a bolond szól így szivében: nincsen Isten! Az ilyen argumentálással sohasem fogjuk a mívelteket meghódítani. Itt sincs más mód, mint hogy készséggel elismerjük a tudomány vívmányait s kiszabadulva a dogmák nyűgöző hatalma alól, a lelkiismeret, tudományos vizsgálódás fegyvereivel lépjünk ki a skepticismus és hitetlenség ellen : így biztosabb a győzelemre való kilátás. Egy szóval: mi nem maradhatunk többé a régi állásponton, nekünk reformációra van szükségünk. Ezt követeli már maga a protestantismus szelleme is, mely nem tespedésre, hanem haladásra int. A protestantismus nem akarhatja a betűk és dogmák és konfessiók bilincseibe verni a lelkiismeretet, sőt egyszer mindenkorra felszabadította azt a hit és meggyőződés dolgában minden emberi tekintélytől és hagyománytól. Csak akkor leszünk tehát hűk a protestantismus szelleméhez, ha a reformátoraink áltál megkezdett uton tovább haladni, művöket tovább vinni, a lelkiismeretet végkép felszabadítani igyekezünk. Azt mondják ma : „a vallás kinek-kinek saját dolga" s ezt katholikusok is hangoztatják, pedig ez határozottan protestáns elv. Odáig jutottunk tehát, hogy a protestantismus által kivívott lelkiismereti szabadság elve közelismerésre kezd jutni már a katholikus táborban is. Es most meg mi legyünk hűtelenek ezen elvhez, mi verjük békóba a lelkiismereti szabadságot ? — Soha, de soha! De hiszen nem is lehet föltenni hazánk protestánsairól, hogy a haladásnak hivei, a lassú reformatiónak barátjai ne volnának. Magok a debreceniek is elismerik e confessiókról, hogy azok „csak időszerinti kifejezései a vallásos gondolkozásnak ; történelmi becses okmányok arra nézve, hogy mennyire haladt azon korban a vallásos szellem a szentírás, a hit tényei fejtegetésében." Továbbá, hogy „az egyháznak maga előtt kell tartani s életfejlődésében érvényesíteni e régi tantételt: „ecclesia semper reformari debet", és minél hívebben követi az egyház ezen elvet, annál biztosabban kikerüli a vallási forradalmakat s kikerülhetlenebbül elkövetkeznek a nehéz megrázkódás napjai'®*) Tökéletesen így gondolkodom én is s velem együtt hazánk ezer meg ezer gondolkodni szerető protestánsai. Csakhogy én ez elvet nemcsak vallani, hanem a gyakorlati életben valósítani is szeretném. Nemcsak örökké a régi megszokott formákhoz tapadni, hanem az uj szellem fuvallatát tényleg éreztetni is híveimmel: ezt kívánnám én megkezdeni és legalább egyházamban keresztül is vinni. A lassú, de öntudatos és határozott reformációt óhajtom én, hogy ne kelljen örökösen a holt dogmákat prédikálnom, hogy ne kelljen remegéssel tekintenem a főbb ünnepek elé, egy szóval, *) Lásd a fentebb említett s

Ker. hittan rövid vázlata* 3. §-át, hogy nyíltan kimondhassam meggyőződésemet s hogy ne kelljen híveimmel szemben a szószéken és szószéken kivül egy egész hosszú életre álarc alá rejtőznöm. Oh hisz, ha ezt kellene tennem, inkább most a pálya kezdetén dobom el magamtól a palástot, bibliát s mindazt, ami a szellemet és lelkiismeretet ennyire megköti. Micsoda visszás állapot is az, hogy míg a papiron oly szabadelvű nézeteket hirdetgetünk, addig az életben, a szószéken a legódonabb eszméktől sem riadunk vissza ? hogy a theologiai semináriumban hozzászoktatnak bennünket a szabad gondolkodáshoz s a gyakorlati életben azt kívánják tőlünk, hogy mondjunk le eszünkről, míveltségünkről, szabad akaratunkról s járjunk addig a régi kerékvágásban, míg egy, Isten tudja, mikor összeülendő zsinat uj konfessiókat alkot ? ! Vagy kérdem, elég-e a reformot csupán lelkészeink, a műveltebbek közé bevinni, avagy nem idején és helyén való-e, hogy azzal a népet is megismertessük? Evekkel ezelőtt egylet alakult a valláserkölcsi élet megújítására s e célját első sorban a külföld jelesebb termékeinek a hazai közönséggel való megismertetésével vélte elérhetni. A legszabadabb szellemben irt művek láttak egymásután napvilágot, melyek a reformeszméket az országban mindenfelé elterjesztették s még a lcgorthodoxabbaknak vélt lelkészi körökbe is bevitték. Igenis, a lelkészek között már annyira el vannak hintegetve a szabadabb szellem szülte reform-eszmék, hogy merem állítani, hogy nincs a külföldnek olyan egyháza, mely több liberális főt legyen képes felmutatni, mint épen hazánk protestáns lelkészsége. Igen, a talaj már meg van egyengetve, de mit ér az, ha a nagy liberalismusnak nincs semmi láttatja, sem rajtunk, sem különösen népünknél? Hisz a liberalismus nem cél, csak eszköz, eszköz arra, hogy az ujabb kor műveltségét a hittel kiegyeztetni, a műveltek és a köznép gondolkodása, vallási nézetei közötti űrt áthidalni megpróbáljuk. Miért nem kezdünk már a munkához, miért engedjük évről évre nagyobbodni az ürt, mely bennünket a köznép hitétől elválaszt? Talán mert nehéz, kényes a feladat? De hiszen, ha mi nem merjük kidugni fejünket a dogmák erős sáncai mögül : majd eljő az ellenség s hitetlenségével könnyen magához csalogathatja a vezetésünkre bizott sereget. Vagy talán zsinatra, uj konfessiókra várunk ? — De hiszen csak nem kívánhatjuk, hogy ezek mintegy deus ex machina álljanak elő s talán csak senki sem gondol arra a képtelenségre, hogy majd ha a zsinat ránk parancsol, hát majd akkor elmondjuk, hogy ha eddig ezt hitted, ezontul meg amazt kell igaznak tartanod ? ! Nem, nem lehet többé kitérni a feladat, a szigorú kötelesség elől. Meg kell kezdenünk a reformációt eleinte csak lassan, óvatosan, de határozottan és minél előbb, nehogy vallási forradalmaktól kelljen tartanunk. Ma nem várhatunk többé oly szellemi vezérekre, mint az első reformáció Lutherei, Kálvinai voltak: azért egyesített erővel kell a dologhoz látni s minden lelkésznek reformátornak kell lenni.