Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-08-25 / 34. szám

mint socialis-politikai önálló párt, a lángeszű Lassalle vezérlete alatt, Németországban is megalakultak. A párt, tagjait onnan toborzottá, ahonnan lehetett. Az értelmes munkás beállott közéjük, mert hitte ós hiszi, hogy ez a párt van hivatva az ő baján segíteni; de csatlakozott a párthoz a/, értelmetlen proletariátus is, melynek életeleme a zavarosban való halászás s mely nem értvén meg a párt által hangoztatott reformokat, éktelenül eltorzítva kolportálta azokat, s fanatizálta általuk mind önmagát, mind másokat. Az előrelátó, mólyen gondolkozó politikus Bismarck, nem vette számba ezen embereket, midőn 1873-ban megüzente a háborút a klerikalisrnusnak. Csak most, midőn a socialdeinokrata pártnak a parlamentben ós a sajtóban folytatott izgatásai gyümölcsöket kezdenek hozni, midőn a Hoedelek őrült fanatizmusa megdöbbentő tettekben kifejezésre kezd jutni: csak most veszi észre magát Bismarck s tesz kísérletet az elfajult mozgalom elnyomására. Az eddig üldözött ultramontán pártot igyekszik megbékíteni az által, hogy a javadalmaiktól megfosztott forradalmár püspököket jogaikba visszahelyezi, a májusi törvények által kötött hurkot leveszi a nyakukról, szóval a status quo ante-t helyre állítja ós a kúriával, mint jó barát jó barátjával, összecsókolódzik. S mindezt miért? Hogy biztosítsa magának a parlamenti többséget azon reactionárius törvényjavaslat számára, mely a socialdemokratiát lenne hivatva a íöld színéről eltörülni. Uram Isten! milyen rövidlátó, kisszerű politika! Szinte nem akarja az ember hinni, hogy a „vasember" politikája. Olyan forma politika ez, mint a minővel ami kormányaink boldogítottak bennünket, midőn a horvát ós szász atyafiaknak egész halom olyan engedményt tettek, melyek államiságunkat világosan veszélyeztetik, csak azórt, hogy assecurálják maguknak a parlamenti momentán többséget. Sem Bismarck, sem a mi embereink nem gondolták meg azt az igazságot, amit Lamartine oly szépen fejez ki, hogy sokszor az engedmény elhárítja a vészt, ugy mint a gát elhárítja a hullámokat, hogy felgyüjti és megnehezíti súlyúkat. Amint a mi szászaink és horvátjaink telhetetlensége azon fokban nő, amint étvágyukat — nemzeti méltóságunkkal meg nem egyeztethető készséggel kielégíteni törekszünk: ép úgy az ultramontánok étvágya is kielégíthetetlen. Mit nyert tehát Bismarck a májusi törvények föladásával? Semmit. De vesztett igen sokat Elvesztette először is, személyére nézve a politikusok bizodalmát; elvesztette mint államférfi azon tekintélyét, mely a vaskövetkezetességet, minden becsületes ember részéről méltán megilleti. Föláldozta az állam érdekeit, midőn egy államellenes párttal bókét kötött. S mindezen óriási áldozatokért, — melyek az embernek ós hazafinak emberfölötti önleküzdósóbe kerülhettek, — egy kicsinyes célt ért el; de a német egység, a német uj állami intézmények konsolidatiójától, mint főcéltól, ép oly távol, sőt még távolabb áll ma, az engedmények után, mint állott ezelőtt öt óv vei. A többség most már biztosnak tekinthető azon törvény megszavazására, mely midőn konfiskálja az egyéni és politikai szabadságjogokat, Németországot rendőrállammá teszi s ez által évtizedekre visszaveti a valódi alkotmányosság terón való haladás útjáról s mely az egyik pártnak nem is megszűnt, csak lecsillapított elógületlensége után egy másik, ós pedig nem kevésbé hatalmas, mert jövővel biró pártnak elégületlenségét, s közvetve a nemzet alkotmányosságáért föltehetőleg lelkesülő józan részének visszatetszését, a végtelenig fokozza. Hiszen, ha csak akként lehetett a zsákutcából kibújni, amelyet Bismarck a maga képzeletében megteremtett; ha csak akként lehetett a kormánynak többséget teremteni a parlamentben, hogy az alkotmányból tabula rasat kellett csinálni, s hogy a szabadságjogokat illusoriussá s a hatóság önkényétől függőkké kellett tenni: akkor jobb lett volna inkább a parlamentarismust megszüntetni, felfüggeszteni az alkotmányt, s kormányozni a „felvilágosodott absolutismus" elvei szerint. Igy is, úgy is föl lett volna ugyan áldozva az alkotmány, de legalább uem kellett volna egy államellenes párt bókóit feloldani, csak azórt, hogy egy másik, hasonlóképen államellenes pártnak — látszólag, de csakis látszólag alkotmányos eszközökkel, a száját be lehessen dugni. Valóban nem látunk nagy külömbséget a klerikálismus ós sociáldemokratia között, tekintve azoknak veszélyes voltát az állam és társadalomra nézve. Vagy ha van különbség, úgy a kíilömbsóg csak az lehet, 67*