Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-20 / 3. szám

Most áttérek a 2-dik cikkre, s néhány jó akaratú szót kockáztatok. Barakonyi Kristóf úr „a papi egyen­ruhádról értekezvén, igen helyesen azt véleményezi, hogy »a papi egyenruha érdekében is egyformaságot kellene létrehozni," eddig én is vele szavazok, de hogy — bár szivemből óhajtóm a két prot. felekezet mielőbb egyesülését — Luther kabátot öltsön a ref. papság is, ennek — mint baráti öltönyre emlékeztető — magyar emberhez épen nem illő ruhának — felvevését egyálta­lában nem helyeslem, hanem ahelyett a magyar emberhez annyira illő „Attila" viseletét ajánlom, még pedig, hogy mégis megkülönböztessünk másoktól, hosszabbra szabassuk mint szokás, péld. térden alul egy tenyérnyivel, ugy nem­különben egy ily hosszúságú salonrokk is viselhető változás kedvéért, palásttal természetesen; és fehér nyakkendő kiegészitésül, mely a tisztaságnak jelképe* Hivatalon kivül rövidebb attilát és rokkot is viselhetnénk, de a fehér nyakkendő akkor is maradna. Ezek az én észrevételeim a nevezett két cikkre; szóljanak hozzá mások is, s győzzön a jobb. BIKKY FERENC, liuszti ref. leik. A gyomai h. h. hivek újévi ajándéka. A gyomai ref. hivek, t. G a r z ó Gyula helv. hitv, lelkipásztor urnák, a közügyek és saját hivei kö­rül szerzett érdemeiért, f, év elején, egy selyem dísz­palástot ajándékoztak. Ez oly nemes kegyeleti tény, melyet hallgatással mellőznünk nem lehet. Ugyanazért azon beszédet, melynek kíséretében a palástot, az ünne­pelt férfiúnak ref. egyházunk t. gondnoka, Fekete Mihály ur átadta, azon meghatóan szép felelettel együtt, melyet erre a fent nevezett lelkipásztor ur adott, e lap hasábjain közzétenni óhajtom. Az átadó beszéde s a hivatolt felelet következő: „Tiszteletes lelkipásztor ur ! Örömtől sugárzó arc­cal és meghatott kebellel állunk meg ezen napon tisz­teletes ur előtt, midőn tiszteletünk, határtalan bizodal­munk és szeretetünk szerény zálogát átnyújtani óhajtjuk. Már magában azon 6 és fél év, mely alatt tiszte­letes ur közöttünk, kedvelt hivei közt, mint lelkipásztor ernyedetlen szorgalommal működött, s bennünket a lel­kiekben gyámolitva elősegitett és oktatott: elég gazdag tiszteletes ur nemes tetteitől arra nézve, hogy ezért tisz­teletünket és elismerésünket, necsak szóban, hanem tett­leg is kimutassuk. De ha tekintetbe veszszük azon mun­kásságát, melyet nem mint lelkész, hanem mint a haza igaz hive, szeretett polgára, nemcsak városunk, hanem a megyei közművelődés és a közügyek terén kifejtett : ekkor már elévülhetetlen érdemei előtt mindnyájunknak tisztelettel kell meghajolnunk. Tudjuk mi azt, hogy a hivatali s a közügyek terén való kitartó s lankadatlan munkálkodás elismerésre, jutalmazásra nem szorul, mert hiszen ez a nemes öntu­datban keresvén jutalmát, abban mindig feltalálja azt; de mi mindennek dacára nem állhatunk ellent vágyunk­nak, s örömmel adunk kifejezést t. ur iránti szei'etetünk­nek, midőn ezen palástot — mint újévi ajándékot — átnyújtani bátorkodunk. Fogadja t. ur e csekély emlé­ket tőlünk, mint szerető hiveitől ; e palást fedezete alatt oktasson minket a lelkiekben számos éveken keresztül. Adja a kegyelemnek Istene, hogy a milyen tiszta a mi tiszteletünk és szeretetünk t. ur irányában e nevezetes napon, oly tiszta legyen t. ur élete mint családatyáé, mint lelkészé, mint polgáré. Adjon Isten t. urnák, s min­den szeretteinek hosszú életet, erőt, egészséget, zavarta­lan boldogságot ! Bennünket pedig, mint szerető hiveit, tartson meg további és állandó szeretetében.* Erre az ünnepelt férfiú következőleg válaszolt: „Igen tisztelt gondnok ur ! Szeretett hiveim ! Ked­ves barátaim ! Meglepetve érezem magam, e megható nyilvánulása által a vallásos kegyeletnek, s megértve, hogy megtisztelő megjelenésük és a szép ajándék, mit átnyújtottak nekem, csekély személyemet illeti, elfogó­dott szivvel kérdezem : mivel érdemeltem meg a nagy Isten e kiváló kegyelmét, mely önök vallásos szi­vén keresztül, oly elérzékenyitőleg szól meghatott lel­kemhez ? Uraim ! Mióta a gyomai ref. gyülekezetben „Krisz­tus véres zászlóját hordozom", melyet karunk felületesen gondolkozó emberei, oly messze kerülnek, sőt nem rit­kán sárral is dobálnak, önök igen jól tudják, hogy voltak sötét és szomorú, de voltak boldog és igen ked­ves napjaim is önök körében, mely napok emlékképéről, szeretett hiveim és honfitársaim többször nyilvánult bi­zalmának fénysugarai, egész a jelenbe átragyognak, és mégis azt kell vallanom, hogy ily megtiszteltetésről, minő ez uj év alkalmából ért engemet, álmom sem volt soha. S ha ily öröm nekem elfogadni ezen ajándékot, mint kedves hiveim bizalmának drága zálogát : mily sokkal édesebb lehet önök öröme, kik ez újévi adományt átnyújtották nekem, A palástnál nagyobbszerü ajándékot hivek nem adhatnak lelkészüknek, bizalmuk kifejezé­sére, szebb jelvényt nem találhatnak. Ehez hasonló ese­tet a múltból én csak egyet ismerek, midőn t. i. a fővá­rosi ref. fényes gyülekezet lelkes hölgyei tisztelték meg, az érdemekben gazdag lelkipásztort, a ki örök emléke­zetre méltó nagy műveiben, ércnél maradandóbb emléket állított nevének. Ezért döbbenek meg a gondolatra, hogy nekem is ily öröm jutott, holott az én szerény hivataloskodásom s közjóérti küzdelmeimnek önök által emiitett gyümölcsei, csak oly porszemecskék, hogy már csak maga a megemlítés is ér­demükön felül való tisztelet reájuk nézve, melyekkel tehát dicsekedni egy­átalában nem lehet. Uraim ! E megdöbbenés és e meggyőződés arra kényszerítenek engemet, hogy megtisztelő bizalmuk e drága zálogát — e diszpalástot — oly előlegnek tekintsem a jövőre nézve, mely naponként arra fog emlékeztetni engemet, hogy a mely szolgálatot

Next

/
Thumbnails
Contents