Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-05-26 / 21. szám

• T mint élő egység, mint önjogu morális személy szerepeljen minden lehető ponton ; a másik az, hogy a nagyobb gyülekezetek se nyomattassanak le, hanem amennyire csak lehet, népességükhöz s teherviselésökhöz mért jog adassék nekik mindenütt az egész egyház alkotmányon keresztül." „Merő képtelenségnek és igazságtalanságnak tartom" mondja folytatólalag, „pl. azt, hogy a több mint 19,000 lélekkel biró Békésnek, saját egyházmegyéje közgyűlésén s a választásoknál stb. csak éppen anyi joga legyen, mint ugyanott Csorvásnak és Becskereknek, amelyek együttesen is 800 léleknél többel nem birnak. Az egyházkerületre tekintve/

megdöbbentő képtelenségnek s tovább már nem tűrhető igazságtalanságnak tartom azt, hogy pl. az egyházkerületi közgyűlésen a 15,861 lélekkel biró mármaros-ugocsai egyházmegyének éppen annyi joga legyen, mint a 154,868 lélekkel biró, tehát majdnem tizszerte nagyobb békés-bánáti egyházmegyének." De szerző nemcsak abban lát nagy bajt, hogy a nagyobb gyülekezetek és egyházmegyék ninesenek kellő igazságos arányban képviselve, hanem abban is, hogy az egyházmegyék közül némelyek, terjedelmük- és népességükre nézve oly nagyok, miszerint már első tekintetre is lehetetlennek látszik, hogy azokra egy esperes kellően fölügyelhessen. Annak feltüntetése végett pedig, hogy mily r>agy e tekintetben az aránytalanság, összeállítja az öt egyházkerületbeli esperességek belhivataluokainak számát, amiből kitetszik, hogy, míg a békés-bánáti egyházmegyében a belhivatalnokok száma 211, addig a nagy-sajóiban 14, átlag pedig ugy áll az arány, hogy a tiszántúli egyházkerületben egy esperes felügyelete alá esik 130 belhivatalnok, a tiszánmneniben 96, a dunamellékiben 79, a dunántúliban 69 s az erdélyiben 63. E bajok elhárítására javasolja, hogy az oly nagy egyházközségek, mint Debrecen és Hódmezővásárhely , alakuljanak külön városi esperességekké; általában pedig kimondandónak véli, hogy harmincnál kevesebb, száznál több rendes belhivatalnok nem lehet egy esperes felügyelete alatt. „De hát ha majd", mondja szerző, „az egyházmegyék feldarabolása az egyházkerületeknek s különösen a mienknek, a tiszántúlinak feldarabolására fog vezetni ?! Igy szólnak, aggódva sokan. Elvégre nem kell visszarettenni ettől sem, ha a szabadság, rend és közjó érdeke valóban kívánni fogja azt. Salus rei publicae supreina lex esto. Nem kell félteni az uj rendezéstől a főiskolai-, a nyűg- és gyámintézeti s más efféle érdekeket sem, mert azoknak a rendezés, kivált, ha célszerűen vitetik keresztül, sokkal inkább hasznukra, mint kárukra lesz". Nem folytatom a kicsi, de eszmékben és történelmi adatokban gazdag munkálat ismertetését, vagy igazabban szólva kivonatolását. Kit egyházunk s különösen az öszszeülendő zsinat érdekel, ne mulassza el e füzetke gondos átolvasását s tanulmányozását. B. M. BELFÖLD. Basáskodások. Hogy a róm. kath. vallású tisztelendő urak között még mai napság is vannak oly díszpéldányok, kik előtt a koronás király által szentesitett törvény is csak nulla figura, annak illustrálásául álljon itt a következő igaz történet, melynek hitelességéről felelek, hiszen e dolognál — talán — az én bőrömről is lehet szó. A folyó év ápril havának 12-én, egy Szabolcsmegyében Ibrány községében lakó róm. kath. vallású ifjú ember keresett meg aziránt, hogy miután az ő felesége elhalt, ismételve házasságot óhajt eszközölni, ennélfogva szent-királyi lakos N. N.-el őt hirdessem ki. Miután az ifjú embernek a kihirdetéséhez szükséges okmányait (keresztlevél, első házasságáról szóló esketési bizonyítvány, elhalt nejének halotti bizonyítványát) kellő rendben találtam, a kihirdetést tenni megigértem és azon figyelmeztetéssel bocsátottam el magamtól, hogy illetékességi ** helyén, (amint a nevezett ifjútól megtudám, a kótaji plébániához tartozik) az illetékes róm. kath. lelkész ur által is eszközölje kihirdettetésüket ; mert e bizonylat nélkül az esketést semmi szili alatt sem eszközölhetem. Midőn a házasulandó ifjú ember jegyesével a kótaji róm. kath. templomban már háromszor ki lett hirdetve, a hirdetési bizonylatért jelentkezett is a plébános úrnál, azonban a kótaji nagyon is tisztelendő plébános úr a hirdetési bizonylat kiadását megtagadta, állítólag ugy indokolván e törvényellenes eljárását, „h o g y Ő református pap kezei közé hirdetési bizonyítványt soha sem fog adni, s e hirdetési bizonylatot is átteszem a Grömör megyébe kebelezett putnoki róm. kath. lelkészi hivatalhoz, ott jelentkezzél jegyeseddel, ott meg is fogsz eskette tni." A házasulandó ifjú ember távol lakóhelyéről hirdetési bizonylat nélkül jővén el, ideérkezése után tüstént felkeresé a putnoki róm. kath. lelkész urat, s miután a kérdéses hirdetési bizonylat időközileg csakugyan beérkezett a most említett lelkészi hivatalhoz, az ifjú ember annak kézbesítését kérelmezte, de a putnoki plébános úr is, mintha csak a kótaji plébános úrral egy iskolában vagy egy mestertől vettek volna zeneleckéket, — egy hangból indult ki, minek szintén az a vége lett, hogy a bizonylat kiadását ő is megtagadta s ezzel egyidejűleg szívesen ajánlotta is készségét, hogy csak menjen jegyesével hozzá a napnak bármely órájában, ő szívesen megesketendi. Az ifjú ember ennyi zaklatások és boszantások után végre ismét megkeresett engemet — alólirottat — aziránt, hogy dolgának ilyetén állásában mit tevő legyen ? Én, miután az ilyen cifra, a törvényt kijátszani akaró