Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-31 / 13. szám

szent lelkesedéssel, melynek fényét, erejét és hatályát ismerte és látta az 1840-iki pozsonyi országgyűlés is, ahol mint oda választott református hitszónok, oly hir­nevet vívott ki magának, hogy egy gróf Teleky József s az országgyűlés igen sok kitűnősége sietett őt barátsá­gával megajándékozni. Azonban rövidlétü nemzeti dicsőségünk napja nem sokára leáldozott; a szabadság szép álmaiból a lesújtó csalódás legkínosabb valóságára ébredett fel a nemzet. Az örömöt fájdalom, a nemzet hősi tetterejét a nemzeti ájulás aléltsága váltotta' fel. A nemzeti alkotmánynyal protestáns egyházalkotmányunk s iskolai önkormány­zatunk is megsemmisíttetni céloztatott. Ekkor jöttek el igazán a megpróbáltatás napjai. Ekkor omlott össze a komáromi egykor virágzó iskola, ekkor adatott ki ama gymnasiumi tanszervezet, melynek foganatosítá­sától, életbeléptetésétől tétetett függővé iskoláink nyilvá­nossága, az államha'alom által is ilyenekül elismert érvé­nyes bizonyítványok kiállíthatási joga. Mindenki tudta, hogy az absolutismus fejszéje me­lyik egyház életfájának gyökereire van irányozva ; min­denki tudta, hogy a rémuralom irányzata nem lehet más, mint az, hogy a polgári alkotmánynyal együtt egy sírba temettessék el a protestantismus egyházi és iskolai auto­nómiája is. Nehéz idők voltak azok, a nemzeti pusztulásnak gyászos napjai, amidőn magát az eltiport magyarnak még csak kisírni sem volt szabad. E válságos napok esemé­nyei között domborodik ki egész nagyságában, teljes körvonalaiban dicsőült halottunk nem mindennapi szabású alakja. E napokban kibocsátott körlevelei intő, búzditó, áldozatra serkentő beszédei úgy zendültek el a nemzeti lét nagy temetője felett, mint a feltámadás angyalának trombitahangjai. Az események fenyegető, támadó hullá­mai között, mint ércszobor állott ekkor Nagy Mihály, s Pál apostoli tűzzel boesátá ki gyülekezeteinkhez főpász­tori leveleit; és az országromok felett uj élet hajtásai kezdének mutatkozni; egyházaink sürgős készséggel hoz­ták meg a főiskola nyilvánossági jogának, illetve életének megmentése érdekében az áldozatot. Dicsőült halottunknak e napokbani ténykedése örök becsű momentumot képez, közhivatali életében a búsla­kodó nyáj erőegységének, a gályarabságban megdicsőült protestantismus alkotó erejének gyúpontja volt ő e napokban. Szellemi ereje itt tetőzött. Főpásztori működését későbben is e szempontból kell mérlegelni. A patentalis mozgalmakban is törhetlen erélyességgel állta meg helyét. De már az uj idők hajnalán fogyni érzé tetterejét s a munkatért utódjának, Pap Gábor superintendens urnák engedte át. Csaknem az utolsó percig folytonosan megtartá szelleméberségét s derült kedélyét, élénk társalgását. Koporsója mellett akként éreztük magunkat, mint mikor a vihar egy kedves szobrot tör össze, vagy egy lombos csert csavar ki tövéből. — Igy érezte magát a gyászszal tisztelgő közönség is, kik közt ott láttuk Kar­say Sánder győri ev. püspököt, Pap Gábort, a tatai s komárommegyei lelkészi és a pápai tanári kart, Komá­rommegye városi »s megyei tiszti karát; e gyász érze­lemnek adtak kifejezést László József a koporsónál, Váli Lajos a templomban, Kis Gábor pedig a temetőben. PERESZLÉNYI JÁNOS. Szalay István. Született 1816. jan. 9. Megh. 1878. márc. 6. E hó első hetében szomorú ünnepélyességeknek volt színhelye az alföld egyik nagy népességű városa. Gyász zászló lengett a szentesi reformátusok tornyáról s a városbeli összes egyházak harangjai naponta rend­szeresen megszólalván olyan egyéniség elhunytát jelzék, kinek hatása felekezetének körén túlterjedt. A vásártéri temetőben a legnagyobb sietséggel uj sírbolt épült az alatt, míg a halott a föld színén feküdt. Kilencedikén végre a reggeli órákban megszámlálhatatlan sokaságban özönlött a nép a református templom környékére, hogy annak, a ki a templom tőszomszédságában levő háznál a teritőn feküdt a végtisztességet megadja. E halott az egyház idősb lelkésze s a békésbánáti tractus esperese Szalay István volt. A helybeli dalegylet megnyitó éneke után az ud­varra tétetett ki a koporsó, mely felett Hajnal Ábel békési lelkész, kinek az elhunyt az esperességben utóda s az egyházmegyei ügyek vitelénél sok hosszú éveken át hű társa volt, mondott megilletődött kebellel imádsá­got. Ezután a vidékről is szép számmal egybegyűlt lel­késztársak vették fel a koporsót, a közönség pedig, melyben a városi és megyei tisztikar s a helybeli fele­kezetek összes papsága látható volt, a templomban ke­resett helyet magának. A nagy épület téres ívei a szo­rongásig megteltek. Itt először is Miklovic Bálint h. m. vásárhelyi lelkész tartott Préd 12., 11., 12. alapján épületes egyházi beszédet, mely után alulirt igyekezett a boldogultnak jellemképét és élete tanúságait előterjesz-i teni. Aztán megindult a roppant gyászmenet, melyhez foghatót ritkán láthatni, a temető felé, hol az élők nevé­ben Gerőc Lajos helybeli s.-lelkész mondott végbúcsut az elhunytnak. És ekkor a koporsó, melyen a szentesi ref. egyházi tisztviselők és a h.-m.-vásárhelyi főgymnasiumi itjuság koszorúi voltak észrevehetők, eltűnt a szemek elől s a sírboltba befalaztatott. A férfiú, kit ekkép elsiratánk, a magyar református lelkészi kar egyik kitűnősége és dísze volt. Született Vi­sontán, Somogymegyében, Szalai Istvántól és Sarkadi Máriától. Iskoláit Csurgón, Losoncon és Debrecenben végezvén — mely utóbbik helyen 4 évig köztanitó is

Next

/
Thumbnails
Contents